HTML

Mese a Névtelenről

2012.11.19. 20:46 {Szoky}

„Ma este igaz történetet mesélek nektek! Ezt még annó az én egyik szülőm mesélte nekem. Már nem is tudom melyikük… Tudom, a legtöbb gyermeknek elmesélik ezt a történetet a szülői, pedig úgy tudom ez sehol nincs lejegyezve. Se a történelemkönyvek, se a mesés történeteket gyűjtő kötetek nem írnak erről egy szót sem. De állítólag ha valaki nagyon figyelmesen olvassa a könyveket, apránként összeszedegetheti a darabkákat. Szeretném, ha majd ti is elmesélnétek a ti kicsijeiteknek, ha majd úgy érzitek megértek már rá. Márpedig én úgy gondolom, elég nagyon vagytok már egy ilyen tanulságos, bár nem túl kedves történethez! Ha akarjátok, utána mesélhetek nektek valami vidámabbat is!

Volt egyszer, nagyon régen egy alasai – hiába is próbálnánk tagadni, közülünk való volt sajnos. Ennek az alasainak azonban különös hatalma volt. Varázserő, ami túlszárnyalja a hétköznapi népek egyszerű képességeit. Az alsóbb népek a mi telepátiánkat, telekinetikus és prekognitív képességeinket is varázslatnak nevezik, de ez nem téveszt már meg benneteket, ugye? Szóval, neki, akinek már senki nem emlékszik a nevére, pedig állítólag gyönyörű neve volt, egészen másfajta varázsereje volt. Ki tudott törni a lelkiismeret hatalmából. Ez az erő senki számára nem lehet áhított, vagy csodálandó dolog. Ő sem szándékoltan tette. Azt mondják kicsinek ugyan olyan volt, mint mi. Te, én, az öcséd, vagy akár másik szülőd... de később, amint nőtt, növekedett, képes volt olyan dolgokat megtenni, amiket senki más nem. Hazudott a hazugság kedvéért, ellopott másoktól dolgokat, sőt, egy idő után gyilkolt is!

Ismeritek ezeket a fogalmakat, az alsóbb népeknél, akikre vigyázunk, egész gyakoriak az ilyen szörnyű dolgok. De köztünk az ilyen förtelem nem fordulhat elő! Ma már nem! Az istenek legyenek irgalmasak fajtánkhoz, nehogy még egy ilyen förtelem felbukkanjon köztünk… Összes bűnét el sem merem most mondani nektek, majd csak ha még nagyobbak és tapasztaltabbak lesztek és ti magatok is gyámkodtok majd az alsóbb népek közt, mint fiatal Őrzők. Gyanítom éjszakánként majd a szokásos rémtörténetek között szó esik majd a Névtelenről, a bűneiről és arról is, hogy imitt-amott felbukkantak hozzá hasonlóak, akik nem szolgálatra születtek, mint mi, hanem a lelkiismeret uralmán kívül élve követnek el elmondhatatlan bűnöket. De biztosíthatlak benneteket, hogy ezek a történetek csak mesék.

A Névtelen tetteit az istenek korán megelégelték. Bár sajnos nem elég korán... Rengeteg alasai esett áldozatául ármányainak és gaztetteinek, mire sikerült elkapni. Különös mágiája folyton segített neki kicsúszni az üldözői karmaiból, akik természetesen még őt sem akarták volna elpusztítani… Amikor végül sikerült elfogni egyenesen az istenek csarnokához vitték, ahol azok megbilincselték, úgy hogy még ő sem szökhetett meg. Tizenkilenc cikluson keresztül tárgyalták, hogy mi legyen a sorsa. Elpusztítani nem akarták még elmondhatatlan bűnei megtorlásaként sem. Bár bűne súlya túl nagy volt ahhoz is, hogy hosszú-hosszú élete végéig fogságban tartsák. Megszületett hát a döntés: Élni fog, mert elpusztítani nem szabad, de meg kell semmisülnie, mert élni nem élhet!

Teremtettek hát az istenek egy dimenziót, egy különleges eorát, ahol a tér végtelen, tehát szabadulni belőle nem lehet. Anyagmorzsákkal hintették meg a helyet, de olyan szűkmarkúan, hogy alig pár-milliárdnyi galaxishalmaz lett csak belőle. Végül pedig, az egyik galaxis egyik eldugott naprendszerének kicsiny bolygóján teremtettek neki élhető környezetet. Őt pedig darabokra hasították, testét és lelkét szétaprózták. Állatok és növények milliárdjait teremtették belőle, mindben tudatának és lelkének egy-egy parányi cseppjét rejtették el… Az a világ pedig az övé lett. Sőt, övé lehet az egész határtalan mindenség ezen a helyen, ha képes benépesíteni. Viszont soha nem térhet vissza hozzánk. Soha nem érhet el minket ismét. Azt mondják, azóta, hogy ezek a dolgok megtörténtek, számtalan ezredév telt el a mi világunkban, de az övében felbecsülhetetlen évmilliók… és ő, a Névtelen, azon a kicsiny bolygón, mely a hatalmas ürességben lebeg, szétdarabolt teste és lelke, azóta is próbál összekapcsolódni önmagával. Szüntelen marcangolja, tépi önmagát, állatok és növények képében. Sőt, azt mesélik egyesek… hogy az utóbbi időben sikerült kiragadnia magát az állati lét sivárságából és értelemre tett szert. Fejlődik, úgy mondják, és egyre újabb és újabb dolgokat talál önmaga kínzására, nagy igyekezetében, hogy ismét egy lehessen… Bár ezek biztosan csak mesék már. Az istenek nem hagynák. Bár talán nekik már nincs is ott hatalmuk… ha elvágtak minden szálat… De akkor hogyan lehetne ilyesmiről tudomásunk? Jajj, de ne menjünk bele felesleges spekulációkba! Amit hallanotok kellett elmondtam. Ne feledjétek, én és másik szülőtök nagyon szeretünk titeket, büszkék vagyunk rátok. Soha ilyen szörnyűség nem történhet már a Világban. Vannak dolgok, amik egyszeriek és megismételhetetlenek.

Jól emlékszem, ígértem nektek egy vidám történetet is ez utánra, ugye?”

 

2012.02.12.         19:46-20:12

Szólj hozzá!

Tik-tak

2012.11.19. 20:43 {Szoky}

„Kriszti! Meséltem már neked Idegeskéről? (Született Zoltán néven, de itt mindenki csak így hívja, és nem csak a háta mögött.) Szinte biztos, hogy már említettem valamikor, de ha nem, öreg hiba, ez az ember megér egy mesét! Nyugodjon békében! :P Hallod… kész. Szóval Idegeske (nem bántásból, szakmailag nagyon tiszteljük és soha nem ártott senkinek), eszem a lelkét szegénynek, mindig is nagyon szorongós volt. Úgy értem látod rajta. Folyton ideges. Alacsony, köpcös, szemüveges, sohasem volt nője, látod rajta, hogy szerencsétlen, tutira sokat bántották a suliban… Félreértés ne essék, a vidám hangnem és a halála iránti teljes részvéttelenség ellenére mindig is tekintélyes mennyiségű szánalommal és megértéssel voltam Idegeske iránt. (Már amennyire tőlem telik) De az irónia, ó az irónia!! Várjál, mondom!

Tehát, nem is emlékszem már, ki mesélte, hogy egyszer, egy céges bulin Idegeske kissé felöntött a garatra (gondolom 2+ tojáslikőr, érted, eszem a zúzáját) és előadta, hogy ő mennyire utálta régen, kis korában amikor egy számítógépes játék bármilyen formában időre megy (dettó btw), meg hogy az egész élet gyakorlatilag így működik, mert HA nem jut időben ételhez, italhoz, alváshoz, ehhez meg ahhoz a vitaminhoz, megfelelő hőmérséklethez, satöbbi, satöbbi, akkor bizony MEGHALSZ, és hogy ez milyen borzalmas és nyomasztó. És így, mint mondta, ketyeg az óra folyamatosan! Tik-tak, tik-tak. Amivel tulajdonképpen vitatkozni nem lehet… De így már érthető, hogy szegény ember miért evett, vagy ivott folyamatosan, mikor láttuk. Gyakorlatilag tíz percenként megevett egy fél szendvicset, elropogtatott pár darab chipset, vagy megivott egy fél pohár vizet. Sosem értettem, azt hittem valami emésztési problémája lehet, vagy ilyesmi.

Tehát, Idegeske szerint az élet időre ment, ketyegett az óra, ha nem jut időben táplálékhoz/folyadékhoz, akkor meghal. Mondom, végül is tök igaz, de itt a civilizált világ kellős közepén, jobban aggódhatott volna más dolgok miatt is. Hehe. Tehát, tegnap, szerencsétlen flótás, ebédidő vége felé még odaszólt nekünk, hogy „Mindjárt jövök, csak kiszaladok még a boltba valamiért” – gondolom kellett neki a tartalék a nap második felére. Hát két perc múlva hallom, hogy az egyik nőstényünk – no offense leány, ismered az itteni csajokat – sikoltozik az ablaknál, hogy „Elütötték, elütötték!”

Szegény idegeskét, ahogy az út túloldalán lévő boltba próbált átjutni (mellesleg teljesen szabálytalanul, de ezért ki hibáztatná?), hát nem elütötte a busz?! Basszus... Gondolnád, hogy egy ilyen ember erre jobban odafigyel, nem? Hogy a forgalommal is jobban vigyáz… Mekkora vicc? Félre ne érts, most is, meg akkor is, őszintén elszontyolodtam szegény halála miatt. De akkor is, POÉN! Remélem megbocsátja nekünk az ugratásokat, illetve ezt a viccelődést is, ha most figyel valahonnan. Ott már tutira nem kell aggódnia az idő miatt…”

 

2012. november 12.       8:41-9:06

Szólj hozzá!

Orgyilkosság

2012.11.19. 20:37 {Szoky}

Az orgyilkos alig pár centiméterről fürkészte leendő áldozatának gazdagságon hízott arcát. „Tipikus mai nemesemberpofa.” – gondolta - „A háborúk hiánya megengedi az ilyenfajta selejtnek, hogy teljesen értéktelen egyénként fontos és jól fizető pozícióba kerüljenek, hogy aztán úgy zsákmányolják ki a szerencsétlen földművelőket, ahogy azt vastagbőrű képükről a soha le nem sülő bőr engedi…”

Az elmúlt egy hétben alig telt el úgy óra, hogy ne látta volna a visszataszító patkányt. Megfigyelte, kiismerte, és most eljött az ideje, hogy megölje. Ezért is választotta ezt a hivatást. Szeretett embereket ölni. Szerette kijátszani az őket őrzőket, szerette becserkészni az áldozatát, szerette művészi módon megmérgezni, leszúrni, megfojtani, eltörni a nyakát… Ésatöbbi, ésatöbbi. Már ártatlan kisgyermekként is ő volt a legjobb a bújócskában. Na meg aztán verekedni is igen jól tudott.

Két perc telt el azóta, hogy beadta az idegbénító mérget a hájpacninak. Amellett, hogy most megengedhetett magának egy kis nosztalgiát békés gyermekkoráról itt volt az ideje annak is, hogy keressen egy kis plusz pénzt ezzel a munkával. Leült hát az ágy szélére, majd pár erős rántással letépte az értékes gyűrűket a kövér, ernyedt ujjakról. Párat csúnyán ki is ficamított közben, de ez nem igazán zavarta. Máshogy nem nagyon jöttek volna le. Talán ha levágja az ujjakat, de ez most egyszerűbb volt. A ritka drágakövekkel kirakott ékszereket eltávolításuk után gyakorlott mozdulatokkal az egyik speciális bőrszütyőjének külön-külön kis zsebeibe csúsztatta. Erre azért volt szükség, hogy mozgás közben összeütődve nehogy megzörrenjenek.

Ezután lassan, módszeresen átkutatta a szobát. Azokon a helyeken, ahová már az ablakon beszűrődő halovány holdfény nem ért el, előhúzott egy kis üvegcsét, amiben két kövér bogár szunyókált békésen. Az üvegcsét megpöccintve felébresztette a két ízeltlábút, mire azok dühösen egymásnak esve lökdösni kezdték egymást, haragosan felizzó kék potrohuk pedig kiváló fényforrásként szolgált a gyakorlott éjszakai tolvaj számára.

Tízperces könnyed munkával tucatnyi értékes nyakéket, újabb gyűrűket, királyi aranytallért és pár drága gyógyszeres üvegcsét is talált. Egy egész vagyon. Vagy kettő. El is határozta, nem fogja elkérni a parasztok nehezen összekuporgatott pénzét, amit ajánlottak neki a munkáért. Nem volt kiemelkedően jólelkű típus, de az alig volt valami ehhez a tömérdek kincshez képest. És végeredményben ő is csak ember. Többé-kevésbé jó ember. A gondolat szórakoztatta. „Jó ember… nicsak, lehet, hogy még adok is ezekből a kincsekből a szerencsétlen parasztoknak…”  Meg aztán, élvezte is a munkáját.

Mikor végzett, ismét odament az ágyhoz.

-                     Tisztában vagyok vele, hogy azóta magánál van, mióta lerángattam magáról a gyűrűit. – Suttogta egész halkan a kopaszodó fejen ülő, nagy lapátfülek egyikébe. – A méreg, amit beadtam magának meggátolja, hogy bármit is csináljon, de BIZTOS vagyok benne, hogy pattanásig feszült idegekkel fülel, és ha tehetné, ordítana a dühtől, no meg az ujjaiból sugárzó fájdalomtól.
Megöltem, majd kiraboltam magát. De csakis önmagának köszönheti, mert maga egy nagyon nagyon rossz ember. Volt. De ne higgye, hogy személyes ügy. Sokkal jobban kellett volna bánnia azokkal az emberekkel, akik magára vannak bízva, akik függenek magától… Van egy régi mondás: „Ha meg akarsz ismerni egy embert, nézd meg, hogyan bánik azokkal, akiket alacsonyabb rendűnek érez magánál.” Nos, néztem, és láttam, maga pedig megbukott a próbán.

Felegyenesedett és odasétált az ablakhoz.

-                     Nézze, ott van három őr a kertben, négyen vannak a földszinten is és nem voltak képesek megvédeni magát. – szólt ezúttal már félhangosan az árnyék. – Nem túl professzionális, amit most teszek, de egyszerűen semmi félnivalóm nincs magától. Maga is ezt hitte azokról az emberekről, akiket kizsákmányolt, kifosztott, megalázott, megkorbácsoltatott… és még sorolhatnám. Tudja… nem vagyok egy indulatos típus, mert úgy gondolom az önuralom az egyik olyan emberi tulajdonság, ami megkülönbözteti az igazi embereket az ostoba állatoktól. De ettől függetlenül nagy kedvem lenne keményen megkínozni magát. Nem elég kegyes az a halál, amit halni fog…
Azért remélem, hogy nagyon fél. Féljen is. Nem tudom, hisz-e valamilyen túlvilági létben, én magam nem igazán, de ha maga igen, hát nagyon ajánlom, hogy kezdjen el imádkozni megbocsáthatatlan bűnei megbocsátásáért… - gunyoros mosolya akkor sem látszott volna a kendő mögött, ami szemei kivételével az egész arcát takarta, ha világos nappal van, de hangján tisztán lehetett érezni, hogy élvezi az igazságot, amit épp szolgáltat.

-                     Még két dolog. Az a nő, akit tegnapelőtt, valami szánalmas indokkal megkorbácsoltatott egy akkora rubintot fog kapni, mint a kisujja perce, és azt az embert, aki olyan élvezettel korbácsolta meg, most azonnal megfojtom, amint leérkezem a kertjébe…

Ekkor az eddig – a történtek ellenére – egyenletesen lélegző nemes úr még egy utolsót szusszant, majd végérvényesen mozdulatlanná dermedt. „Úgy látszik gyenge volt a szíve. Még tíz percig bírnia kellett volna… A mérget egészséges emberre mértem ki.”

Az orgyilkos egy gyors pillantással felmérte a kertet, majd a nesztelenül leugrott a bokrok közé. Ezután várt pár percet, mire megérkezett óránkénti körútján a néhai főúr szadista mindenese. Korábbi szavait betartva komótosan megfojtotta, majd ezután fürgén távozott a háromméteres kerítésen át…

 

2009-03-12            21:10-22:08

Szólj hozzá!

Elfeledett bűnök

2012.11.19. 20:05 {Szoky}

„Figyelem Bűnösök! Az esti szónoklat következik! Bűnösök vagytok itt mind, s bűnötöket akár egy, akár több ember rovására követtétek el, az egész emberiség szenvedte kárát! Ezért bűneitek jóvátételéért, életetek végéig az emberiség javáért fogtok dolgozni! Legyetek erre büszkék, hiszen még nagyobb szinten kivehetitek magatokat az Emberiség Javának építéséből, mint a törvénytisztelő állampolgárok! Mikor ma este aludni tértek, gondoljatok arra, hogy holnap még jobbá, még szebbé tehetitek majd a világot, az Arra Érdemesek számára!”

A p-226-os jóvátevő bűnös nem tudta nem hallani a litánia szövegét. Képtelen volt rá az agya, hogy figyelmen kívül hagyja. Sok dologra képtelen volt még, erről gondoskodtak a sebészek. Vagy inkább hóhérok, a büntetés-végrehajtás utolsó eszközei, akik manapság már nem fejeket vágnak le, vagy kerékbe törnek, hanem megnyomnak pár gombot, hogy aztán a szuperprecíz kvantumlézer megfelelő formájúra szeletelje az elítélt agyát. A kezelés jogerős, megfellebbezhetetlen és visszafordíthatatlan.

A p226-os jóvátevő bűnös mindig ugyan arra gondolt, miután elhaltak agyában a litánia visszhangjai: „Vajon mit követtem el? Vajon mindenkinek ugyan ez jár a fejében körülöttem? Vagy esetleg csak az én műtétem volt sikertelen, hogy még mindig túl sok dolog jár a fejemben? Jóváteszem a bűnömet…”

A legtöbb heves érzelemre való képességet, agyának jelentős részeivel együtt, kivágta belőle a sebészlézer. Képes volt vágyakozni egy kicsiny szinten. És ez volt a legboldogabb érzelem, amit meghagytak számára. Sikert, boldogságot nem érezhetett. Még éjszaka álomra hajtott fejjel sem érzett igazi megnyugvást, csak annak valamiféle halvány emlékét.

Emlék…

Nem voltak emlékei. Nyomtalanul kitörlődött minden. Ott állt a gyárban, megmutatták neki, hogy mit és hogyan kell csinálnia. Ez volt a legrégebbi dolog, amire emlékezett. Nem ellenkezett, nem hibázott, nem panaszkodott. Nem is volt rá képes. Fizikailag tökéletes kondícióban volt. Erről gondoskodtak. Naponta megfelelő mennyiségűt sportolt, erősített, táplálékot vett magához. Ízeket érzett, de nem okoztak neki se örömet, se bánatot.

Esténként, a kimerítő munka után, feküdt csak a priccsén, mint a többi jóvátevő bűnös, és azon törte a fejét: „Vajon mit követtem el?” Gyakran könnyek csordultak ki a szemeiből. Borzalmas dolgokat tehetett, iszonyatos lehet, amit más emberekkel művelt. Megbánta, ezerszer is megbánta az összes bűnt, amit csak el tudott képzelni. Nem tudott túl sokat. Sőt… Nem tudott semmiféle bűnt elképzelni. Mit tehetett, amiért ide zárták. Nem vonta kétségbe a jogosságukat, ó nem! Erre sem lett volna képes. Bűnös volt, bűnhődjön csak! De bárcsak tudná… Akkor kevésbé fájna a bűnhődés. Talán…

„Figyelem Bűnösök! A reggeli szónoklat következik! Bűnösök vagytok itt mind, s bűnötöket akár egy, akár több ember rovására követtétek el, az egész emberiség szenvedte kárát! Ezért bűneitek jóvátételéért, életetek végéig az emberiség javáért fogtok dolgozni! Legyetek erre büszkék, hiszen még nagyobb szinten kivehetitek magatokat az Emberiség Javának építéséből, mint a törvénytisztelő állampolgárok! Mikor ma reggel, dolgozni indultok, gondoljatok arra, hogy ezen a napon még jobbá, még szebbé tehetitek majd a világot, az Arra Érdemesek számára!”

BÁRCSAK EMLÉKEZHETNE!

2009-08-16         21:18

Szólj hozzá!

Építősdi

2012.11.19. 20:02 {Szoky}

-          Drágám, hozd be a fiúkat, mindjárt indulnunk kell, ha még el akarjuk csípni az esti műsort!

-          Pillanat, pillanat, összepakolom a nyugágyat meg a grillsütőt… Srácok indulunk!!

Később, már mind a négyen bent ültek az űrhajóban, kifelé tartva a bolygó légköréből, amikor a kisebb gyerek sírni kezdett.

-          Apa, anya! Lent hagytam a kockáimat! Pedig olyan szépet építettem belőlük! Meg sem néztétek!

A szülők persze csitították, hogy ne aggódjon, amit egyszer sikerült megépítenie, legközelebb is menni fog neki, majd otthon újracsinálja, szebbre, jobbra. Nincs semmi baj. A feleség megdicsérte a párját, hogy milyen jó ötlet volt a hétvégét egy ilyen nyugodt, idilli bolygón eltölteni, távol a világ nyüzsgésétől. Bár a legutolsó hely, ahol voltak, talán kicsit túl esős volt. Pár perc szomorkodás után a kicsi megnyugodott elvesztett műve miatt. Az emberek pedig azóta is a Stonehenge csodájára járnak…

 

2012. október 31.            18:49

Szólj hozzá!

Túlvilág mindenkinek

2012.11.19. 19:59 {Szoky}

A Földről látták néhányan a fényes hullócsillagot az éjszakai égen. Voltak, akik kívántak is. Személy szerint nem tudom, hullócsillagnak számít-e az idegen űrhajó, ami éppen elég a légkörben. Talán nem is fontos…

Elég fontosnak érezte azonban egyetlen utasa, Zarzix. Mi nevezzük így (vagyis inkább csak én), önkényesen, hisz nem tudnánk kiejteni az igazi nevét. A hangok többsége, amiből a neve áll, nem is esik a mi hallástartományunkba. De mindez csak apró érdekesség a nagyobb érdekességhez képest…

Zarzix tudta, hogy meg fog halni és körülbelül annyira örült a dolognak, mint amennyire ennek egy bármelyik, épeszű lény örült volna az ismert, illetve ismeretlen világegyetemben. Persze az „épeszű” fogalom elég érdekes téma, meg hosszú, tehát ne is menjünk bele. De úgy érzem értik: Nem örült.

De nem kell aggódni, a lehetőségekhez képest elég jól sült el a dolog: Zarzix a Mennybe került.

 

Az irányíthatatlan űrhajó vezérlőrendszerével való hadakozás, izzadás, idegesség és rettegés, kétségbeesett lemondás után szinte átmenet nélküli volt a nyugalom és a béke érzése. „Ez a halál? Nem is olyan vészes…” Tényleg nem volt vészes.

-          Légy üdvözölve Zarzix! – Az alak az anyanyelvén szólt hozzá, tökéletesen ejtve számunkra rendkívül furcsa nevét. Némileg meglepődött, mert úgy tudta, több tucat fényévnyire nem laknak fajtabeliek errefelé.

-          Üdv… - mondta mindenesetre ő is.

Végre kinyitotta a szemeit (egyszerre csak egyet, de szép fokozatosan mind a kilencet). Előtte, nem messze egy hatalmas aranyszínű kapu állt, gyönyörűen megmunkálva. De mintha vele együtt az is a semmiben lebegett volna… Mint ahogy a kaputól felé közeledő szakállas ember is. Nem volt öreg, olyan kortalan, és az arckifejezése határozottan derűs…

Zarzix elsőre persze úgy reagált az emberi lényre, hogy „Miafaszez?” (persze fajának megfelelő kifejezéssel, de elég jó ez földi fordításra), viszont az adott környezet nem igazán engedte kiakadni, vagy akár csak jobban meglepődni. Csendes nyugalommal várta hát a furcsa alak közeledését.

-          A nevem Szent Péter, én vagyok a helyi túlvilág egyik fő adminisztrátora. Részvétem a halálod iránt. Mivel a mi vallásaink, isteneink, hiedelmeink és hiteink körzetében pusztult el a tested, ezért mi fogjuk gondját viselni lelkednek az örökkévalóságban. Gondolom rengeteg kérdésed van. Időnk, mint a tenger, bátran kérdezz! Egyszerre több ezer helyen vagyok még, főleg keresztényeket, illetve keresztény területeken felnőtt ateistákat kalauzolva. Mindenkinek rengeteg kérdése van…

-          Nekem elsősorban az lenne, hogy mi vagy te? – Kezdett neki Zarzix.

-          Ó igen. Nos, külsőre ember, mint a bolygón élő egyik legintelligensebb faj képviselője. Valójában a formám és a kilétem, a történetem és minden velem, illetve ezzel a hellyel kapcsolatban a helyi hitvilág és az értelmes lények pszichéjének a kivetülése. Ez a hely a hitük nélkül is létezne, de ők alakították ilyenné.

-          Tehát meghaltam… De nagy szívás. Nálunk is van vallás, sőt több is, de azt hittem marhaság az egész. Sőt, ahány bolygó a galaxisban, annyiszor egy tucat vallás van a világmindenségben!

-          Nos, igen, tudom. És tudod mit? Tényleg marhaság az egész. – A Szent Péternek nevezett entitás boldogan nevetett fel. – De ez a hely létezik, a Lelkek Paradicsoma, menedék, ahova haláluk után a lélekkel rendelkező lények esszenciái, tudatai jutnak. Több vallás azt mondja itt a Földön, hogy a kutyáknak, macskáknak, egyéb intelligens, értelmes földi lényeknek nincs, csak az embernek van lelke. Mekkora kapitális ökörség! Elég felháborító egoizmus. A menny mindenhol ugyan olyan, bármerre is mész a világegyetemben.

-          Na és a Pokol?

-          Mmm, hát igen. Az is van. De nem vallástól függ. Bármennyire is furcsa, van a világban egy egyetemes és szilárd JÓ. Az értelmes lényekkel jelent meg a gonosz és a rossz fogalma. Előttük minden JÓ volt, bármi történt. Ha valamelyik értelmes lény rosszat követ el, akkor valamennyi időre a pokolba jut. Ez elég egyszerű dolog, azt kapja, azokat kell átélnie, amilyen rossz dolgokat más értelmes lényekkel elkövetett… Egyes esetekben elég hosszú procedúra is lehet. Évszázadok. Tegyük fel, hogy üzletember voltál, aki elpusztíttatott több ezer hektárnyi esőerdőt, a haszon érdekében, megfosztva több ezer embert és állatot lakhelyétől? Ezért annyi ideig fogsz úgy szenvedni, ahogy ők, ahányan voltak… De ez egy elég komoly leegyszerűsítése a dolgoknak. Az őszinte megbánás és a jóvátétel, vagy annak már a szándéka is, nagyon sokat elenged ebből. Összefoglalva: Ha másokat bántasz, azért kerülsz a pokolba, hosszabb-rövidebb időre. Aztán jöhetsz ide. Persze a mentális problémáktól mentesen, meg minden…

-          Hú… Érdekes. De elég igazságosnak érzem.

-          Ugye?

-          Szóval… bemegyek azon a kapun… – Szt Péter bólintott. – és csomó olyan lénnyel fogok együtt élni egy világban, mint te, fajtársaimat soha többet nem látva.

-          Hát ez így elég rosszul hangzik, de mivel ez itt a Mennyország, ezért nem fog semmi zavarni. Sőt, boldog leszel. Nyugodt, békés, elégedett. A világ körülötted folyton változó, de kellemes. Ha napokig, évezredekig fekszel hanyatt a földön, azt is élvezni fogod. Beszélgetni fogsz az emberekkel. Őket sem fogja zavarni, hogy milyen furcsa vagy… már bocs.

-          Semmi, semmi… És ha lennének még kérdéseim? Úgy érzem, ezt még emésztenem kell kissé…

-          Ó, bármikor, ha lesznek, és fel is akarod tenni őket, nem csak elmélkedni rajtuk, vagy másokkal beszélgetni, megjelenek majd én, vagy egy angyal, hogy válaszoljak rájuk…

-          Mi az az angyal?

-          Szárnyas, glóriás alak, az itteni mitológia egyik kivetülési formája. De majd megismerheted a többi vallás kinézetét is, ha érdekel. Na, úgy érzem, készen állsz, és ebben én csalhatatlan vagyok. Mehetünk?

-          Menjünk!

A kapu kinyílt, és ők elindultak.

2012. október 10.            9:32

Szólj hozzá!

Vakok meséi

2012.11.19. 19:35 {Szoky}

Ma este is elmentem meghallgatni Vlajuska meséit az elhagyatott romok közötti látogatásairól. A romok két mérföldre keletre fekszenek városunktól, az öregember pedig párszáz méternyire él tőlük, éppen csak a bozótoson túl. Kunyhója hátsó falától pár lépést kéne csak tennünk, széthúzni a bokrok ágait és azokon túl máris megpillanthatnánk… na de ki az, aki közülünk ilyen őrültségre vállalkozna? Néha érkeznek emberek messziről, utazók, akik azért jönnek, mert hallottak a helyről és megnéznék maguknak. Mások csak a környéken járnak és hallják a történeteket. A legtöbbeknek elég egy egész város, mi több, országrész, magabiztossága, hogy NEM szabad odanézni és végül, szerencsére visszariadnak. A legtöbbnek. Akinek mégsem, azok vagy a földön fetrengve, vonagló kínok közt lehelik ki a lelküket a bozótos közelében, ahol egy pillantást vetettek arrafelé, kivájva saját szemeiket, feltépve ütőereiket, nyelveiket rongyosra harapva, bugyborékolva-üvöltve, amíg csak meg nem fulladnak, el nem véreznek, vagy valaki véget nem vet a szenvedéseiknek… Fú... Szerencsére ritkán hallani az iszonyodó sikolyaikat. Azért havonta egyszer-kétszer még megesik. Szerencsére a legtöbb Kíváncsi csak rápillant a romokra, majd – állítólag – idült vigyorral az arcán besétál közéjük és sosem látjuk őket. A Vakok nagy néha ráakadnak csontokra, ki is hozzák őket. Olyan is előfordult, hogy ékszereket talált valamelyik, amik állítólag az egyik Kíváncsi tulajdonát képezték. Persze megtarthatta őket, kinek kellenének az ilyen elátkozott dolgok? Bármit is hoznak ki onnan, az övék marad. Nem kell senkinek. Esetleg távolról jött utazóknak, de azok zömével úgyis odanéznek…

Vlajuska kunyhója is tele van Odabent talált tárgyakkal (és most hallgatósággal is). Rézedények, nyakláncok, fura alakú kavicsok, szobrok végtagjai… félve, fél szemmel pislogunk rájuk, hozzájuk érni akkor sem mernénk, ha ostorral hajtanának. Az öreg, vak remete, kinek fajtájából több tucatnyi él a környéken, épp egy különösen rémisztő részhez ér egy ezerszer – de korántsem unalomig - ismételt történetében. Épp kifelé készült volna, egy-két érdekesebb alakúnak ítélt tárggyal, amikor furcsa motoszkálást hallott a közelből (a romok közt semmilyen állat nem él meg, állításuk szerint a Vakok sosem tapasztaltak állati tevékenységet odabent.), valamiféle horkantást, közvetlenül maga mögött. Évek óta járt már oda akkor, de sosem érzett még ilyen rémületet, mint akkor. Félelmetesen jó hallása volt, megesküdött volna rá, hogy semmi sem lopózhat pár méternél közelebb hozzá, mégis a fülénél hallotta a hangot, közvetlen utána pedig kőhöz dörzsölődő mezítelen talpakat… legalább hármat… hogy ez három különböző lényé volt-e, vagy egy furcsa, különös lényé…

Egy kilencéves forma kislány – biztos, hogy szülei engedélye ellenére szökött ki estére a legnépszerűbb vak remete meséit hallgatni – rémülten kapaszkodott bele a karomba, majd csendes áhítattal sírva fakadt. Éreztem rajta azt, amit magamon is számtalanszor az évek során: a vívódást, hogy rohanna haza, bújna ágyába, vagy apa és anya közé, sosem hallva többé a rémséges történeteket… másrészt pedig a tudás olthatatlan szomja ideszögezi, és ismerni akarja a történet végét. Ami semmi különös. Ennyi a történet. Vlajuska hanyatt-homlok menekült a romok közül, hónapokig vissza sem mert menni. A sztorit más Vakok is mesélik a környéken, akik a romok közé szoktak járni. A legvalószínűbb, hogy egymásra ijesztettek rá rettentő módon… Legvalószínűbb, de miért van az, hogy mégis, bármikor hallgatom az öreg történeteit – amiket zseniális módon ad elő – mindig ugyan az az iszonyat borzolja a tarkómat? Néha egyenesen úgy érzem, annyira feláll a szőr a tarkómon, hogy szinte oroszlánsörényem van. Milyen viccesen hangzik, de az a sápadt kifejezés, ami mindenkinek az arcán ül, amikor az öreg Vlajuska mesél…

Így élnek. Szemük világától megfosztva érinthetetlenek a romok gonosz átka számára. Bejárnak, morzsákat hordanak ki. A legügyesebbek királyként élnek kunyhóikban, történeteik vagyonokat hoznak számukra. Én is, és a legtöbb városi folyton-folyvást kijárunk hozzájuk, hallgatjuk kalandjaikat amik egy olyan helyen történtek, amire ha csak egy pillantást is vetnénk, jutalmunk kínhalál, vagy esetleg valami még rosszabb lenne. Rosszul alszom esténként. Zárt ajtók és zsaluk, feleségem meleg ölelése… hiába… lelki szemeim előtt valami iszonyatos romok, melyek közt vak emberek barangolnak, iszonyatos, de dühös szörnyek tekintetétől kísérve. A tehetetlenségtől remegnek ezek a rémek, mert látásuktól megfosztva ezek az emberek érinthetetlenné váltak számukra. Épp ezért olyan csábítóak… Néha remegve ébredek valamiféle vak, de annál élénkebb rémálomból, menekülni akarok a városom közeléből is, minél messzebbre az iszonyatos romoktól. Mert a vak emberek, akik bejárnak töredékekért és mesékért kémek, a mi kémeink, és ha egyszer rájönnek, mi zajlik, ott talán az ottaniaknak elfogy a türelme és kiözönlenek… Kényszerképzet, lázálom, biztosan… De néha olyan valóságos. Néha félek látni. Félek látni azt, ami esetleg ott lehet. Keltem már arra, hogy körmeimet kis híján a szemeimbe vájtam…

Mégis folyton visszajárok Vlajuska meséit hallgatni. És a kis szőke fürtű lány, aki a karomat tépi már, vinnyogva, az én gyermekem, nem is tudom, mióta tudom… milyen szülő vagyok, hogy nem tűnt fel azonnal, ahogy beléptem, órákkal ezelőtt? Hipnózis, mágia? Mit tud ez az öreg vak ember? Varázsló nyelve van neki, lélegzetet venni is alig merünk, kisgyermektől-aggastyánig, mind-mind elhűlve hallgatjuk mik történtek odabent… Mik történtek odabent? Nem tudom… Nehéz visszaidézni bármit is abból, amit mesél. Csak a nyomasztó magány és iszonyat érzése állandó. Óvatosan megszorítom a lányom kezecskéit, ahogy az öreg befejezi a mesélést, majd egy nehéz sóhajjal és kegyes legyintéssel elbocsát minket… Mindannyian egy-egy ezüstmalgámot ejtünk kifelé menet az odakészített edénybe. Pár napon belül ismét itt leszünk, hallgatjuk a meséket. Vagy ugyan ezt a mesét…

Kilépve, sokadmagammal, karomban kíváncsi kislányommal, aki görcsösen öleli át nyakamat, úgy érzem magam, mint valami drogfüggő, aki épp most tiszta, és elhatározza, hogy le fogja tenni az anyagot… de nem… a lelkem mélyén tudom, hogy nem… De érte meg kéne tennem! Itt hagyni ezt az elátkozott várost… Szokatlan mozdulatot teszek, hátranézek, a kunyhón túl húzódó bokrokra, a romok felé. Aki látja, elszörnyed, megrendül. Azt hiszik, mindjárt odamegyek, elhúzom az ágakat és átnézek… a gondolatra is remegni kezdek az iszonyattól…

Hazaérve a kislányomat közénk fektetem. Félálomban van ő is, én is. Megkérdezi, haragszom-e. Megmondom neki, hogy nem, majd megcsókolom, átnyúlva fölötte megszorítom feleségem karját, utána összehúzom magam, végiggondolom, hogy minden ajtó és ablak zárva van-e, és megpróbálok elaludni… miközben elmémet elhagyatott, gyilkos romok kísértik.

 

2012.06.12.         22:14-22:53

Szólj hozzá!

StarCraft - Túlélés, Halál, Játék és Kaja

2012.11.19. 19:26 {Szoky}

Variációk egy témára

 

Semmiféle erkölcsi aggálya nem volt a tette miatt. Csak felcser volt, nem orvos. Hippokratészi esküt sosem tett... és még ha tett is volna! Elsősorban ember volt, másodsorban katona, harmadsorban pedig hadsebész. Manapság, amikor a sebesülések többnyire erővértben történtek, kaotikus csatamezőkön, a világűrben, idegen bolygók felszínein, valódi munkája többnyire abból állt, hogy amputált. Mire kezelhető körülmények közé került valaki, vagyis az ő kezei közé, addigra vagy meghalt, vagy idővel amúgy is kiheverte volna a dolgot, ugyanis az erővértben komplett orvosi felszerelés rejtőzött.

Rémült volt és kétségbeesett, de a lelkiismerete meg sem rezzent. Vasquez nővérnek már úgyis mindegy. Vagy ő, vagy mindketten. És amúgy is, az ostoba nőszemély hozta fejükre a bajt… Ahogy továbbra is a szellőzőben lapulva óvatosan lesett kifelé az asszony maradványaiból lakmározó három kistermetű zerglingre azon gondolkodott, hogy végeredményben jobb is, hogy így történt… Egyedül sokkal könnyebb lesz túlélnie. Csalinak jó volt a nő, másra nem…

Csak most vette észre, hogy remeg az adrenalintól, izzadó tenyerében pedig még mindig szorongatja az orvosi monomolekuláris vágópengét, amivel a szellőzőjárat falait átvágta. A járat, amit ezek után már csak egyetlen drótkötél tartott, leszakadt, rázuhanva a lenti zerg járőrcsapatra – egyre a sok közül, amik, miután a dögök ellepték a támaszpontot módszeresen átfésülték a terepet, levadászva az esetleges túlélőket. A szerencsétlen nő a csőben volt, pillanatokon belül meghalt az ellenség karmai közt, éppen csak egyszer tudott sikítani. Talán nem is tudta, hogy kollégája okozta a vesztét. De mit számít ez már? Megmozdult a csőben, mire a három lingből és egy hydraliskből álló csapat egyöntetűen feléjük kapta a fejét. A férfi azonnal kihátrált a csőből, annak fali szakaszába (éppen időben, mert pár jókora tüske, amit a hydralisk köpött oda, fúrta át az acélt pontosan ott, ahol pár másodperce még ő volt). Büszke volt magára gyors felfogásáért, mert azzal, hogy leszakította a járatot és a nőt áldozati bárányként az éhes szájak közé taszította, elterelte magáról a gyanút.

Ismét feltűnt a hydralisk. Legalábbis valószínűleg ugyan az. Kígyószerű altestén kúszott vissza arról a folyosóról, amerre eltűnt, miután a nőt széttépték. Talán jelentést tett… bár a hírszerzés szerint ezek között a dögök közt valamiféle telepatikus kapcsolat van… De mi van, ha a társainak szólt arról, hogy valahogyan fésüljék át a szellőzőket? A férfi a gondolattól megrémült és óvatosan maga mögé lesett. A nagytermetű Zerg ekkor hangosan sziszegve rontott a kicsi lingek közé, mire azok nyikorogva ugrottak hátra. Mikor a hydralisk kitépett egy darabot a nőből és mohón falni kezdett, a férfi megrázta a fejét. Nem, a szellőzőkben biztonságban kell, hogy legyen… ha irányítja is őket valami magasabb értelem (márpedig biztosan) ezek akkor is csak ostoba állatok.

Biztos volt benne, hogy pár napon belül a hadsereg visszafoglalja az állomást. Mindenesetre erősen remélte! Egy tucat lángszórós és gyalogos képes lenne megtisztítani az egészet. Addig meg csak kihúzza valahogy! De figyelmeztetni kell a hadsereget, hogy ezek után telepítsenek olyan műszereket, amik a föld alatti aktivitást is érzékelik, ugyanis a dögök a padlóból rágták be magukat, minden figyelmeztető előjel nélkül! Igazság szerint logikus. Számíthattak volna erre…

2011. december 9.          11:06

 

***

 

Vasquez nővér rémülete határtalan volt. Látta, hogyan szaggatják szét az iszonyatos dögök kollégáit, barátait, hallotta a sikolyaikat. A félelemtől elvakultan követte Robertsont, amikor az, csak pár másodperccel a sikolyok felhangzása után, bemászott egy szellőjáratba, amit pillanatok alatt nyitott fel sebészeti pengéjével. A szűk járatban kúszva a férfi után végre volt ideje felfogni pár dolgot… A felcser mintha már előre eltervezte volna ezt a menekülési módot. Vagy tényleg ilyen iszonyatosan gyors volt a felfogása.

Ahogy a távolból újabb és újabb sikolyok, állatias hörgések és üvöltések hallatszódtak, a nővér halkan szipogni kezdett, de lehulló könnyeinek homályán át is elszántan meredt az előtte kúszó férfi cipőjének talpára és mászott ő is tovább. Az öröm homályos emléke szűrődött át az iszonyaton, amikor arra gondolt, hogy az adott esetben a lehető legszerencsésebb, hogy ezzel a jóképű férfivel került ebbe a helyzetbe. Egyáltalán nem ideillő gondolat volt, de már hónapok óta tetszett neki Robertson és ez így, vele… kevésbé borzalmas, mintha más lenne. Azonnal elfogta a bűntudat. Azok a kollégái, akikre most gondolt, már mind halottak, vagy haldokolnak az iszonyatos zergek karmai közt…

Már több elágazást is elhagytak, de az egyik után a férfi megtorpant. Elől, közel, rémült sikoly hallatszott. Óvatosan hátranyújtotta jobb kezét a teste mellett, és hátrafelé intett, hogy tolassanak vissza. A legközelebbi elágazásnál aztán Vasquez nyomakodott előre a csőben. Nem volt könnyű dolga a szűk helyen, és tudta, hogy a férfinak még nehezebb lesz… de sikeresen átjutottak mindketten. Az új irány, mintha világosabb részek felé vezetett volna. Egy perc múlva kiderült, azért, mert a szellőzőjárat egy nagyobb termen vezet át, ahol a szabadban fut, és itt a rácsozott acélfalain átszüremlik befelé a fény. A járatot a magasból lenyúló vékony acélvezetékek tartották…

A terem, ahogy belesett üresnek tűnt. Vajon az acélsodronyok megtartják úgy is a járatot, hogy ők benne vannak? Minden bizonnyal. Szinte biztos volt benne, hogy visszafelé nem mehetnek. Próbálta lecsillapítani félelmét, bátornak mutatkozni a férfi előtt, jelezve, hogy semmiképpen nem lesz terhére a bujkálásban…

Elindultak… Alig tettek meg azonban pár métert, az egyik közeli, oldalsó átjáró vékony ajtaját egy hatalmas, sziszegő fej szakította át. A kígyószerű lény két, kampóban végződő karmával könnyedén széttépte az ajtót, majd benyomult a terembe. Mögötte három, kisebb, kutyaszerű ocsmányság érkezett. Vasquez nővér rémülten kúszott volna visszafelé a falba, minél távolabb a pokoli szörnyetegektől. Nagy igyekezetében azonban belerúgott a szellőzőjárat falába, ami határozott hangon megzörrent. Négy borzalmas tekintet fordult azonnal feléje. Néma imát mormolt, egész testét remegve összeszorítva, hogy a dögök érzékszerveikkel ne lássanak át valamilyen módon a rácsokon. Tudta, hogy nem lehet, egy ember nem látna át… Elég messze vannak lent, hogy ne érjék el őket, de hát ki tudja, miket uszíthatnak még utánuk ide…

Maga mögött halk csusszanásokat hallott. Robertson visszakúszott a járat hátsó részébe… Ekkor a lenti nagy dög, amiről alig bírta levenni a tekintetét felkapta a fejét és két, villámgyorsan száguldó valamit köpött a cső felé. A nővér hallotta, amint a dolgok becsapódnak a lábai mögött. Remélte, hogy a férfinak mögötte nem esett baja…

Ebben a pillanatban viszont halotta, amint fölötte valami pendül, és azon nyomban széthullott körülötte a világ. Zuhanása a csővel egy méltatlankodva csikorgó zerglingen ért véget (még ha a nő nem is tudta, hogy így hívják), majd még egy utolsó, iszonyodó sikolyra volt ideje, mielőtt a hydralisk karmai átszakították volna a szellőző falát, a testével együtt…

2011. december 15.       12:27

 

***

 

Minden erre mutató jel ellenére a lingek NEM agresszívak. Parányi, primitív agyukat a táplálék motiválja, ez hajtja őket áldozataik felé, minden áron, félelmet nem ismerve. HA viszont tele a hasuk, akkor az emberek által legközelebbi ismert motiváció bennük az a játék. Döbbenetes, de igaz: Amikor egy jóllakott ling tép szét valakit, a felsőbb elmék parancsára, azt játékból teszi.

Amikor a felderítőcsapat, három ling és egy hydra személyében meghallotta a fejük fölött, a szellőzőben Vasquez nővér óvatlan mozdulatát, a három, kutyaszerű zergling valójában érdeklődve és izgalommal kapta oda a fejét. „JÁTÉK!” Természetesen a lingek agyában nem ez a szó volt, de elég hasonló… És amikor Robertson felcser átvágta a szellőzőjárat falát, hogy a nővér lezuhanjon gyilkosai közé, és ezek a kis, villámgyors gyilkológépek odaugrottak akkor is az volt primitív elméjükben: „Jajj de jó, izgi, játék!” Ez persze nem vigasztalta Vasquez-t.

Ellentétben a hydraliskek…

Ezek szadista vadállatok. Intelligenciájuk közel azonos az emberekével (a közönséges katonáékéval MINIMUM azonos szinten áll) épp ezért hasonlóak a motivációik is. Az ő elméjük is uralva van a felsőbb elmék által, de ők ezzel elég jól tisztában is vannak. Nem zavarja őket. Kielégíthetetlen gyilkolási vágyuk szinte náluk is elnyomja az életösztönt. Bár ismerik a rettegés fogalmát, ők nem érzik, de érzékelik az áldozatukon. Ha tehetik, elnyújtják, mind a fizikai, mind a lelki kínokat…

Most épp nem tehette. Vasquez nővér élvezhetetlenül gyors széttépése parancsra történt. Az állomást minél előbb meg kellett tisztítani az emberektől. Utána kaja a hadifoglyokból. Ezután visszavonulás. Lesz még lehetőség máskor, másokat lassabban megölni, élve felzabálni. Bárcsak lenne idő elkapni azt a fickót a szellőzőben… bárcsak…

Mert nem volt hülye. Tudta, hogy ott van, látta, érezte a szagát… De majd… kerít majd más áldozatot. Áldozatokat…

2012. szeptember 2.      23:27

Szólj hozzá!

Pim

2012.11.19. 19:18 {Szoky}

-          Gyere vissza magocskám!

Kicsi szótlanul üldögélt termője kacsa mellett. Azzal játszadozott, hogy számtalan, vékony, zöld lábacskái közül egyet-egyet a puha, nedves, fekete talajba szúrt, majd picivel arrébb előbújtatta, ismét vissza a talajba… Majd egy másik lábával ugyan ezt, fölötte, keresztbe. Így fűzve össze őket, félig föld alatt, félig a fölött.

Kicsi és termője a Pim mező legszélén éldegéltek. A fiatal pim alig pár évtizedes volt, még aktív, nem földhözkötött, és nem is bágyadt, mint az idősebb pimek. Mag volt még csak, épphogy kicsírázva. Számtalan lába és tucatnyi keze vékonyan tekeregtek elő gömbölyű kis testéből, ami nem állt másból, mint egy törzsből.

-          Gyere vissza magocskám!

Teremtője öt-tíz percenként megismételte a kérés-felszólítást. Nem hangokkal kommunikáltak, a pimeknek nem volt szájuk. Mégis érezték, hallották egymást és a többi közelbe tevékenykedő lényt. Ha megéheztek, táplálékukat a földből szívogatták fel, kéz illetve lábnyúlványaikkal. Vizet és ásványi anyagokat kerestek a mélyben, majd a napfényben sütkérezve lakmároztak. Pim teremtője (apja/anyja), a többi pimhez hasonlóan egy zöld kacsban élt. Ez a földhöz rögzített, szintén élő és fejlődő növénylény nem állt másból, mint egyetlen, zöld szirmokkal körülvett fülkéből, melynek bejárata (amit a „szülő” pim soha többet nem használt) a pim mező széle felé nézett.

-          Gyere vissza magocskám!

Kicsi nagyon jól tudta, hogy a felszólítás semmit nem jelent. Az idősebb pimek alig-alig beszéltek és ha mégis, ezerszer képesek voltak ugyan azt a dolgot elmondani. Akár évszázadig tudtak egyetlen mondatot alkotni, hogy aztán senkivel ne osszák azt meg. Kacsaik nem álltak messze egymástól, sőt, igazából képesek is lettek volna elhagyni azokat (több méterre nyúló, egymással is összefonódó lábnyúlványaikat visszahúzni a földből és kilépni otthonaik ajtaján), de ezt sohasem tették, és alig-alig szóltak egymáshoz.

Kicsi megunván a játszadozást ügyesen felkapaszkodott teremtője kacsába, annak nagy levelein. Befurakodva a szűk ablakon szótlanul összefonódott szülőjével. Az idősebb pim karcsú volt, többé-kevésbé különálló fejjel (amit elfordítani alig-alig tudott, nem mintha próbálta volna az elmúlt párszáz évben). Eltelt öt perc… tíz… Kicsi türelmesen várt, aztán megérezte, hogy teremtője egy mosoly érzetét küldi felé, és ő is feléje nyúlt kacsaival, szorosan összefonva magát magocskájával.

Az ifjú pim nagyon élvezte ezt a nyugalmat, mégis valahogy elkedvetlenítette a gondolat, hogy egyszer ő maga is megöregszik majd és ilyen passzív lesz. Tudta, hogy a növénylényeknek ez a sorsuk, és ő maga is jóval békésebb természet volt, mint az állatlények, mégis… csak eszmeként létező szívében dac és lázongás élt (már amennyire egy pim képes az ehhez hasonló indulatos érzelmekre). Nem akarta földbe fúrni lábait és évezredekig tartó életét ilyen tespedő módon leélni. Nem volt ennyire határozott ez a gondolat ám! De rágta, mint valami gonosz hernyólény, amik a legutálatosabbak voltak számukra minden lények közül.

Hirtelen vibrálás szakította félbe elmélkedését. Egyre gyakrabban vette észre, hogy ha nagyon mélyen belemerül a gondolataiba, órák is eltelhetnek, mire felocsúdik belőlük. Kezd maga is nagy pimmé válni Nem tetszett neki a gondolat. Még kevésbé tetszett neki a vibrálás… Teremtője is hasonlóképpen érezhetett, mert másodpercek alatt kinyíltak a szemei. Azok a hatalmas, teljesen fekete szemek… Kicsi elmélázva nézegette őket, valahányszor nagyritkán láthatta. Egyszer majd neki is ilyenek lesznek. Sajátai már nem voltak fehérek, mindhárom kellemes füstszürke színben pompázott és körben úgy helyezkedtek el gömbtestén, hogy valamennyi irányban egyszerre látott. Teremtőjének viszont már csak kettő volt belőlük, előrefelé néztek… és nagyon feketék voltak.

„Olyan szépek…”

A furcsa vibrálás erősödött, megborzolva nem csak vékony kacsóikat, de teremtője jóval vastagabb, porzóit is a fején, amik úgy hullottak előre száj és orr nélküli arcába, mint valami vastag varkocsokba fonogatott hajkorona. A vibrálásban remegtek, mintha izgatott kígyók lennének. Veszély és nyugtalanság hullámzott végig az egész Pim mezőn. A kacsok mind elkezdtek bezáródni, lassan, de határozottan zárva el a pimeket az esetleges veszélyektől. Eközben külsejük megkeményedett és rövid, de hegyes tüskék türemkedtek elő belőlük, miközben csípős szagú, mérgező váladék ütött ki rajtuk. Nem voltak védtelenek…

A kacs sötétjében még ijesztőbb volt az egyre erősödő vibrálás. Ráadásul a pimek egész testükkel hallanak, így ez az érzékszervük különösen kiváló.

-          Rég láttalak kicsi magom. – Kicsi észre sem vette, hogy tudatlanul is elindította magában azt a kémiai folyamatot, aminek hatására teste halvány, fluoreszkáló zöld fényt kezdett el kibocsátani.

Teremtője, bár arckifejezés nélkül, de tapintható szeretettel nézett le rá. – Nem lesz semmi baj. – A dübörgés ekkor még erősebbé vált (Kicsi szerint kiért a távolban meredező fák közül az ami okozta). Egyenesen szemből jött, feléjük, a Pim liget felé tartott. Alig látható, majd egyre erősödő vörös derengés kezdett átütni a vékony, ám annál erősebb kacs zöld falán. Azonban a vibrálással együtt egyre erősödött, mígnem már elnyomta Kicsi saját, zöld fényét.

Egyik pillanatról a másikra a vibrálás (immáron dübörgés) elérte a tetőpontját, majd halkulni kezdett, pont olyan tempóban ahogy erősödött. A vörös fény azonban szinte azonnal eltűnt.

-          Elhúzott felettünk… - suttogta mentálisan Kicsi. Teremtője alig pár másodperc múlva már bólintott is. A fiatal pim rég látta őt ennyire aktívnak. Tetszett neki, a szokatlan ijesztő élmény ellenére is. Szerencsére semmi baj nem történt…

Ekkor, a halkuló vibrálás zajába egyre erősödő recsegés-ropogás vegyült. Majd néhány perc múlva megérkeztek a rémült, hitetlenkedő kiáltások a Pim mező belsejéből, pont arról, amerre a piros fény tartott...

 

2011. november 15.       9:07                       (Frida Kahlo – Sun and Life)

Szólj hozzá!

Egy sértődött szelet kenyér

2012.11.19. 19:03 {Szoky}

Avagy: Mit ki nem talál az ember, ha unatkozik

A középső májkrémes-ketchupos-mustáros kenyér megsértődött. Pontosabban nem is a középső volt már, hanem az egyetlen, amelyik a tányéron maradt. Tudtam miért sértődött meg, előbb elmagyarázta, de nem értettem konok dacát, amivel továbbra ragaszkodott mogorva indokához. Hisz valakinek mindig kell utolsónak lennie. Egyik testvére félbeharapva fogyott el jobb kezem és a szám közötti útvonal fordulópontjában - ő volt a második. Az első pedig már a gyomromban emésztődött, megkezdve hosszú és undorító útját…

„Miért kell neked megsértődnöd azon, hogy utolsónak maradtál? Hisz úgy sem számít. Nem érted? Megeszlek téged is, fél perc ide vagy oda…”

„Nahiszen!” – gondolta ő durcásan – „Ha te is egy 3-4 percig létező májkrémes-ketchupos-mustáros kenyér lennél neked is fontos lenne életed egyetlen értelmében a győzelem, vagy legalábbis az, hogy ne utolsó legyél a nagy versenyben!”

Megértettem őt, de már tenni nem tehettem semmit. Azon sem segíthettem, hogy elmosolyodtam a „nagy verseny” kifejezésen, amit használt. Ez plusz olaj volt a tűzre.

„Tudod, mi bosszant a legjobban?? Azon kívül, hogy most még ki is nevetsz?” – folytatta zsémbelődését, félreértelmezve arckifejezésemet – „Az, hogy te eleve így TERVEZTED, te szánt szándékkal erre KÁRHOZTATTÁL, utolsó helyre ÍTÉLTÉL!”

Dühe olyan tapintható volt, hogy szinte éreztem: mindjárt felrobban. Komolyan tartottam tőle, hogy ha megeszem bosszúja egy borzalmas gyomorrontásban fog megnyilvánulni.

„Igen… beismerem.” – hirtelen úgy éreztem, talán mégis képes leszek megbékíteni – „Viszont mi lenne ha úgy fognád fel, hogy te vagy a három testvér közül a legfinomabb? Téged kentelek a legvastagabban májkrémmel, téged borítottalak be legjobban és – nem mellékes módon – legízlésesebb módon ketchuppal és mustárral! Így bizonyos – esztétikai értelemben – te vagy az első, a legjobb, mindközül.”

Azonnal láttam, hogy megenyhül. Boldogan fogadta őszinte – és korántsem erőltetett! – magyarázatom.

Aztán megettem

 

2008-09-11         11:45-11:58

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása