Írósdi

Ha valaki öngyilkossági szándékkal érkezik egy tetőre, attól még baromira meg tud ijedni, ha fegyvert fognak rá. A pisztoly csöve fölött rámeredő szempár hideg volt és kemény. Kicsit engedett a feszültsége. „Ha így, hát így…” Nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott.

A lövész, aki nem volt hozzászokva, hogy rámosolyognak a fegyver rossz oldalán lévők, óhatatlanul arra gondolt: „Ez hülye…” Megrándult az arca, ahogy elfojtott egy önkéntelen mosolyt. Nagyon nem lett volna profihoz illő viselkedés.

-          Mit keres itt? – ahelyett, hogy egyből agyonlőtte volna! Na EZ nem profihoz illő… de mit vigyorog ez itt rá?

-          Elnézést, ha zavarok… - kezdett bele a másik, inkább mulatva, mint zavartan. – Én tudja… jajj de bután hangzik… ugrani jöttem. – azzal félénken nézett a tető széle felé, mögé.

A gyilkos tekintet el nem mozdult volna róla, de egy fél pislogásnyira azért meglepődött. Hát ez gáz. Akkor akár le is lőhetné… lelkiismeret furdalás nélkül. Nem mintha lett volna, de azért egy olyan embert eltenni láb alól, akiről nem tud semmit… necces. Így viszont.

-          Nem fog lelőni? – Kérdezte az ugró, szinte már követelőzően.

-          Ennyire unatkozik? – kérdezte váratlanul a bérgyilkos, dühösen.

-          Parancsol?

-          Tényleg van oka arra, hogy eldobja magától az életét, vagy csak egyszerűen unja a nyomorult világát? – önmagát is meglepte a düh, amivel rátámadt az emberre. Közben ketyegett a fejében az óra, a munkával kapcsolatban. Fél óra még…

Az öngyilkosjelölt meghökkent arcot vágott. Beharapta a száját, majd zavartan rágni kezdte. Úgy volt vele, hogy önmagában már mindent lerendezett, kis irodakockájának fiókjában ott lapul a „búcsúlevél”. Ami ennyiből áll: „Tönkretettél te hálátlan ribanc, tönkretettetek ti kizsákmányoló szemetek, dögöljetek meg, én kiszállok!”

-          Hát… - érezte ahogy bevizesedik a szeme. Tudta, ha most pislogna, két kis könnypatak indulna el az arca két oldalán. A gyilkos is látta ezt, mire zavartan forgatta a szemét, és lejjebb engedte a fegyvert. – Egy szar az életem! A feleségem utál, a gyerekeim utálnak, utálom a munkámat, utálom a főnökeimet, utálom magamat. Ennyi! – darálta le az ugró egy szuszra.

-          Szóval unatkozik. – vigyorgott megvetően a bérgyilkos. - A szánalmas kis élete zsákutcába ért, de nem ismer mást. Egy senki, aki talán nem is hivatott másra, hogy legyen belőle valaki…

Hirtelen mindketten érezték, hogy nem igazán tudják, mi legyen a következő lépés. Az ugrónak hirtelen nem is volt olyan sürgős a zuhanás vagy esetleg az agyonlövetés, a bérgyilkosunknak lelkéből pedig előjött a nem is olyan mélyen rejtező pszichológus. Elvégre azért kezdett embereket ölni. Túl jól ismerte őket.

-          Ha már úgyis elhatározta, hogy leugrik, megkérhetném még arra, hogy csak olyan huszonöt perc múlva tegye? – kérdezte, és azzal a hóna alatt lógó tokba csúsztatta pisztolyát, ami speciálisan úgy volt kialakítva, hogy a hangtompítós fegyver is beleférjen, illetve gyorsan elő lehessen rántani.

-          Miért is ne? Tudja alaposan rám ijesztett… kicsit kevésbé vonzó most a halál. Mellesleg mit tenne, ha nemet mondanék, és le akarnék ugrani? Most rögtön? Lelőne?

-          Le. Lábon. Térdkalács. Puff-puff… kurvára fáj, és itt aztán ordíthat ítéletnapig. – válaszolt ugyan olyan derűsen.

Ezzel teremtett egy fél perc elgondolkodós szünetet. Ezt arra használta fel, hogy odamenjen a tetőre nyíló ajtóhoz, hogy dühösen szemügyre vegye. Bezárta… de a zár rossz volt, hiába fordította el a kulcsot, nem kattantak be a reteszek. Ezért tudta őt meglepni ez a fura alak. Hát, ez van, nem hitte, hogy még valaki erre járna ilyenkor. De végső esetben ott van a pisztoly…

-          Kire vadászik? – a társalgási hangnem elég meglepő volt. Az öngyilkosjelölt tisztes távolságból méregette a mesterlövészpuskát, ami az épület szélénél hevert, egy vastag pokrócon, egy tekintélyes méretű látcső társaságában.

-          Nos… ha nagyon tudni akarja, egy csalóra. Vagyis egy csaló párra. A nő és a fickó több embert kifosztottak már… ősrégi trükk. Valahogy behálózzák az áldozatot, jellemzően szexuálisan, vagy üzleti ajánlatokkal, aztán valami mondvacsinált indokkal megszerzik a pénzüket. Nem is egy megbízóm van, hanem egy csoport, akik közösen fogadtak fel. A károsultak, tudja. Ha lehetőségem lesz rá, megölöm most mindkettőt… ha nem, akkor csak a férfit. Tudja, tudom hol a rejtekhelyük, és ha egy nő pánikba esik, sokkal ritkábban cselekszik logikusan, mint egy férfi. Azok inkább elbújnak, meglapulnak, mint a patkányok, de a nőnek muszáj összepakolnia… Mellesleg a számítógépükért a férfiak is visszamennek. Mindig. Tudja, mint a majom, meg a túl szűk odú, a magokkal… - mióta szeret ő ennyire magyarázni?

-          Tanárnak kéne mennie.

-          Csak ha nem akarja, hogy egy csomó nyavalygó gyerek holttestének magyarázzak…

Mindketten nevettek.

-          Kér egy cigarettát?

-          Miért is ne? – ma már másodszor kérdezte – Kétlem, hogy ez ölne meg. Sosem cigiztem…

Két perc múlva, háttal a meredélynek ücsörgött, miközben mellette újdonsült barátja pásztázta a tájat a hatalmas távcsővel.

-          Még húsz perc…

Az irodista köhögni kezdett. Nagyon.

-          Tudja, hátba vágnám, de kritikus ponthoz érkezett a küldetésem… - mondta egykedvűen a gyilkos, majd mélyen letüdőzte a saját szál cigarettáját, ami jóval természetesebben fityegett az ő szájában, mint a másikéban.

Az újdonsült dohányos még háromszor köhögött, mire végre elszívta. El kell ismerni hősiesen, mert már az első slukk után fontolgatta, hogy eldobja… De nem akart puhánynak tűnni.

-          Majd belejön! – meglátja, megéri még, hogy ez öli meg. Mindketten nevettek. Hülyén felszabadító hangulat keletkezett. – Mindent viccre kell venni.

-          Nem fog lelőni, ha mégis úgy döntök, nem ugrok le?

-          Nem hiszem… fogalmam sincs miért, de kedvelem magát.

-          Hihetetlen, mennyire jól tud ez esni most…

-          Na, azért, azért ne! – háborodott fel a gyilkos, szemét folyamatosan a távcsőhöz tapasztva, de mutatóujját szigorúan felemelve.

-          Bocs, igazad van!

Pár percig hallgattak.

-          Korábban kijöttek…

A dörrenés fülsüketítő volt.

-          Régi vágyam. Kettőt egy lövéssel! Mehetünk?

-          Menni? – a csikk kiesett a kezéből és eltátotta a száját. Megfordult, hogy megnézze mi történt, de olyan magasan voltak és minden annyira kicsi volt odalenn, hogy nem is tudta, merre kell keresnie. Hirtelen megdöbbent a mélységtől, és a gondolattól, hogy lett volna-e mersze leugrani.

-          Azt vegye fel, majd lent eldobja! – mutatott a csikkre! – Hisz a sorsban? Mm? Én sem. De azért jöjjön velem! Tudja, nem hiszem, hogy azért jött ma fel ide, hogy meghaljon… Mindig is akartam egy társat. Idealizált ötlet volt persze, mert senkiben nem tudnék megbízni. Nézze már, szentimentális leszek magától! Jöjjön, markoljuk fel a pénzüket, fölözzük kicsit le, majd a maradékot adjuk vissza a megbízóimnak. Utána beülünk egy kocsmába, megiszunk pár sört. Nem tetszene a szakma?

Mire befejezte, a puska és a távcső már egy hátizsákban voltak, kibélelve a pokróccal…

-          Na! Ne tátsa már így a száját, ilyen az élet! Jön, vagy ugrik? Nézze, hogy remegek a gyönyörtől, mindig ez van utána! Magának nem lenne kedve hozzá?

-          Igazából… rendben… azazhogy rendben, igyunk meg pár sört. Aztán majd még kitalálom.

2011. szeptember 16.    12:10

- Nem is… szeretem… a királyt. – Kétségbeesetten markolta mellkasát, ujjai közöl vékony, de kitartó vérpatak szivárgott. Köhögött. Ismét. Ezúttal véreset. – Nem érzed kicsit túlzásnak…?

A férfi, akit másik kezével szorongatott, vékony, véres tőrt tartott kezében. Szinte riadtan nézte az embert, akit az imént ölt meg. A hatalmas tömeg ügyet sem vetetett rájuk, háttal nekik zúgott-búgott az embersereg, legfőképp a királyt és katonáit gyalázó frázisokat, gúnyverseket zengtek. Egy-egy helyről „Éljen a király!” kiáltások hallatszódtak. A haldokló arca fanyar mosolyra húzódott. Ahogy a falnak dőlve lassan összecsuklott, sem sebét, sem az ember gallérját nem eresztette, így az kénytelen volt letérdelni mellé. Tőrét továbbra is kétségbeesetten markolta.

- A társaim... – zihálta a haldokló - Azért kiabálunk… kiabáltam… mert kaptunk fejenként tíz aranyat… hogy ezt tegyük… „Éljen a király” – Suttogta megvetően és kiköpött egy adag vért. - Azt hiszed, nem utálom legalább annyira, mint te?? Forrófejű barom! Nesze… - eleresztette a sebét, ami megörülve a lehetőségnek buzgóbban kezdte ontani a habzó vért. A haldokló egyre sápadó kezével zubbonya belsejébe nyúlt és egy sovány erszényt húzott elő… az nemtörődöm csilingeléssel hullott, a gyilkos elé. – Kinek ártottam a kiabálással? Belegázoltam a lelkedbe?? Te szegény… - köhögött, vér csorgott a szájából. Sápadt volt, mint egy hulla. De hát mindjárt…

Dühösen ellökte magától támadóját, még egy utolsó levegőt próbált venni, ami erőlködő köhögésbe, hörgésbe fúlt, majd oldalára dőlt és saját vérében megfulladva kiszenvedett. A tőrös ember, mögötte a teret megtöltő tömeggel, körülötte a zúgolódó kiáltásokkal (egy-egy ritka, de nagyon hangsúlyos „Éljen a király!”-jal) csak nézte… Pár másodperc múlva lehajolt és felkapta a véres zacskónyi aranyat.

- Éljen a király!!! – Üvöltötte gyűlölettel, ami egyszerre szólt az uralkodónak, egyszerre saját magának. – ÉLJEN A KIRÁLY!!!

Egy tagbaszakadt fickó megfordult és bütykös öklével hatalmas ütést mért a fejére. A gyilkos szédelegve rogyott térdre. – Köszönöm… - suttogta erőtlenül. – Köszönöm, köszönöm… - Tétován mászott vissza áldozata mellé és végül ott ájult el mellette.

2012. június 1.   10:00-10:15

A gép egyre gyorsult, hajtóművei üvöltve követelték maguknak az eget, majd elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, amikor a futómű varázslatos módon elszakadt a talajtól és a gyorsulás préselő nyomását fokozta az ijesztő hátrabillenés… pár fok, de mindig az az érzése volt, hogy megállíthatatlanul folytatódni fog és a gép először függőlegesen az égnek rohan, majd átbillen és hanyatt zuhan a talajnak…

Remegve engedte ki a levegőt.

Még volt pár perce élvezni saját egyedi kis drogját, mielőtt föl kéne kelnie üléséből, hogy az elkövetkező kilenc órán keresztül az utasok kényét-kedvét teljesítendő szaladgáljon. Eközben persze folyamatosan be volt lőve, de csak egészen ritkán adhatta át magát az eksztatikus rettegésnek, amit érzett…

A gép most remegve megdőlt, az enyhe légörvényben, miközben még egyre emelkedett és gyorsult. A félhomályban kollégái nem láthatták, hogy elsápadt. Ez a leg(iszonyatosabb)jobb! Enyhe mosolyt engedett meg magának. Több mint kétszázszor repült már és az állandó rettegés közepette az igazi félelem, ami eltöltötte, hogy mi lesz majd vele, ha egyszer majd elmúlik a hatás. De az évek során ez a fajta félelem csupán szelíd kis nyugtalansággá változott. Ezt SOHA nem lesz képes megszokni!

Az órák teltek. Néha-néha megengedhette magának a luxust, hogy szép, hosszú lábain magabiztosan suhanva pár percre belépjen a szűkös mellékhelyiségbe, ahol remegve, sápadtan rogyott le a lehajtott wc fedélre. Rettegő gyönyörének átadta magát, nem létezett senki és semmi más, csak az odakint tomboló iszonyatos, jeges szél, az apró konzervdoboznyi gép és Ő, ennek a gépnek az eszenciája… csak le kéne hántani a fémet és nem maradna más csak ő, zuhanva/repülve/rettegve…

Nagy levegő… Ismét tökéletes mosollyal, teljes önuralommal, otthonos kényelemmel járta a gépet, tette a dolgát. Szíve rettegő görcsbe dermedve pumpálta a vért, és arra gondolt, amire MINDEN egyes repülésénél ezerszer…

„Ez a könnyű drog… az élvezet isteni, az eksztázis elsöprő, a jelek szerint megunhatatlan. De mi lenne… mi van ha… az ember igazán zuhan? Szabadon… a levegő tépi, szaggatja a ruháját… és…” Megacélozta magát, mielőtt megremegett volna az utasok előtt. Eleinte amikor repülés közben az ejtőernyőzésre gondolt, a kinti száguldó szél és a benti képzetei hatására görcsösen rándult össze és meg kellett kapaszkodnia. Egyik kollégájának vitaminhiányt hazudott, amikor egyszer rákérdezett. A korai időkben gyanakodhattak volna arra, hogy drogozik, a viselkedése alapján, de mivel havonta kötelező volt légitársaságuknál a drogteszt, ezért a dolog mégis ki volt zárva…

Pedig tényleg drogozott. De eleddig a legdurvább, legelképesztőbb kemény drogot, amit csak el tudott képzelni megtagadta magától. Félt, hogy mi lenne vele, ha végül kipróbálná az ejtőernyőzést…

2012. július 28.  Helyi idő: 20:57 (Otthon: 2:57)   Toronto --> NYC, JFK

Egy magára valamit is adó hadvezér, a csata előestéjén álruhában végigjárja a tábor, ellenőrzi az embereit, felkészültségüket, nyugalmukat, elhivatottságukat, hűségüket.

A Tábornok igenis adott magára és igen alapos embernek tartotta magát. Amikor az ütközet előtti éjjel kiosont a sátrából, roppant elégedettnek érezte magát, hogy „Lám, mennyire tisztában vagyok az ilyen alapvető dolgokkal, megteszem, amit meg kell tennem!”. Körülötte tizennyolcezer embere aludt, kártyázott, illetve állt őrt. Az ivás és a verekedés aznap estére meg volt tiltva. Többek közt ennek is utána fog nézni…

Másfél óra telt el, útja a vége felé közeledett. Azt kell mondanunk, roppant mód meg volt elégedve a dolgok állásával. Legtöbb embere aludt, aki nem, azokon is egészséges izgalom látszódott csak. Útja során egy csendes árny volt, köpenye csuklyáját a szemébe húzva láthatatlanul lapult meg a sátrak és a fák árnyékában. Azt azonban nem vette észre, hogy már egy ideje követi valaki, hasonló öltözékben…

Amikor visszaért saját sátrához, megtehette volna, hogy elől megy be, hátrahagyva köpenyét, megmutatva az őröknek, hogy ő bizony ellenőrző körúton volt… de visszás hivalkodásnak érezte volna. Épp beosonni készült a felhajtott sátorponyva alatt, azon gondolkodva, hogy végeredményben ide is kéne őrt állítania, mert mi van, ha orgyilkos oson be a táborba (persze ne legyünk paranoiásak, de hisz ő mégis egy sereg vezére, ami halála esetén menthetetlenül felbomlik), amikor fenyegető, félig suttogó hangot hallott.

- Megállni! – A hang remegett az izgatottságtól és a feszültségtől.

Megfordulva egy fiatal katonát látott, kezében kardjával, amin megcsillant a felhők közül elő-előtűnő hold fénye. A tábornok nem ismerte a fiatal közlegényt, de egy ekkora seregben ez nem volt meglepő. Bosszantotta, hogy leleplezték, ráadásul ilyen közel a célhoz… vagy már esetleg régebb óta követte? Előhúzta köpenye alól hosszú tőrét és elhatározta, hogy olyan leckét ad a legénynek, hogy holnap eszébe ne jusson elmesélni az este történéseit. „Milyen ironikus, hogy megtiltottam a verekedést ma estére, mégis én magam fogok belekeveredni.”

Némán csapott a fiú felé, tőre nem sokkal volt rövidebb a kardnál… Rövid közdelem volt. Amikor végül a fiú kardja átjárta a mellkasát, csuklyája hátracsúszott, döbbent arcát megvilágította a holdfény. A fiatal katona először iszonyodva jajdult fel, majd segítségért kiáltott, de már jöttek is az őrök, a kardcsörgés hangjára. A fiú remegve, zokogva térdelt a tábornok mellett, aki zihálva kapkodta a levegőt, karddal az oldalában. A fiatalember sápadtabb volt, mint maga a haldokló.

A Tábornok utolsó szavai ezek voltak:

- Nem tudta… a balga… azt hitte orgyilkost fog…

2012. július 1.    8:12

A világon kétféle ember van. Az egyikük szereti a munkáját, a másik pedig nem. Az egyik, amikor reggel felébred, és elindul, hogy teljesítse a kötelességét, azt boldogan, mosollyal az arcán teszi. A másik persze nem. Nos, Tihanyi Elemér nagyon szerette a munkáját.

A sírásói munka bizonyára nem tartozik a legkeresettebb elfoglaltságok közé. Unalmasnak, sőt, akár lelombozónak is tűnhet. A fizetés sem a legjobb. Azonban minden embernek megvan a maga bogara, mondhatni akár perverziója, így hát elkerülhetetlenül vannak a világon olyan emberek, akiknek a sírásói munka álmaik elfoglaltsága, maga a megtestesült Szent Grál a társadalom által ránk rótt feladatok közül.

Nincs annál boldogabb ember, mint az, aki azzal foglalkozhat életében, azzal keresheti a kenyerét, amit a legjobban szeret csinálni. Tihanyi Elemér szerette a munkáját. Szerette kiásni, és szerette betemetni a sírokat. Egy ilyen méretű városban pedig akadt dolga bőven, még úgy is, hogy a városnak három temetője is volt.

Abban a temetőben, amiben ő dolgozott nem is volt szükség rajta kívül más sírásóra, esetleg nagyon kivételes esetekben (ezek közé tartozik példának okáért a kora téli csúcsszezon a maga hirtelensíkos útjaival, illetve a karácsonyi öngyilkosság-dömping). Maga ásott minden sírt az úgynevezett fölső temetőben. A túlórát ugyan nem fizette meg a város, de ő nem is bánta. Ha éppen nem kellett sírokat ásni, vagy esetleg temetni, Tihanyi Elemér sétálgatott… a temetőben, természetesen.

Szerette csöndes békéjét és magasztos boldogságát. Nem volt vallásos, de amikor a csöndes sírok között sétálgatott olyan megnyugtató érzés kerítette hatalmába, mint amilyet a mélyen vallásos ember érezhet a templomban. Annyira szerette a temetőt, hogy jóformán csak aludni járt haza, de ez sem szegte kedvét soha, hisz kicsiny emeleti lakásából tökéletesen rálátott szeretettel gondozott sírkertjére.

Biztos volt benne a temető lakói épp olyan boldogak, mint ő maga, dacára annak, hogy már nem élnek. Nem örült neki, hogy a ravatalon fekvő embereknek mindig olyan komor arckifejezésük van. „Ha valaki halott, az legyen boldog halott.” Gondolta gyakran. És mint a temető gondnoka, kötelességének érezte, hogy a felügyeletére bízott néhai személyek boldogan töltsék nála az örökkévalóság azon részét, amíg ő vigyáz rájuk.

Tihanyi Elemér, a temető gondnoka, a hivatásos sírásó minden sírt kétszer ásott ki és kétszer temetett be.

Egyszer kiásta, amikor a leendő lakó meghalt, és hely kellett neki. És egyszer betemette a szertatás után.

Az után még egyszer kiásta, lehetőleg még aznap este. Ilyenkor gondoskodott arról, hogy a sírban fekvő személy hideg porhüvelyén örök időkre tükröződhessen a földöntúli boldogság.

Kedvenc kis svájci bicskájával fültől fülig húzódó mosolyt csalt az arcukra, így vigyor pompázott minden egyes tetemen, amit valaha Tihanyi Elemér, a sírásó, földelt el. Minden halottat miután boldoggá tett homlokon csókolt, így köszönt el tőle, és vett egyben végső búcsút a fönti világ nevében is. Néha szinte érezte a hűvös testekből sugárzó hálát, ezért a figyelmes gesztusért. Mintha a lélek egy parányi darabja még mindig ott élt volna bennük.

Alighanem Tihanyi Elemér volt a legboldogabb ember a Földön, mert tudta, hogy csupa boldog ember veszi őt körül.

2007-06-03       22:20

Nem igazán értette, mi történik vele.

Arra eszmélt, hogy négy fehérköpenyes fickó vonszolja egy hosszú, szürke folyosón, majd miután megérkeztek egy szobába, se szó, se beszéd ledobták egy fehér kocsi mellé, aminek minden oldalára furcsa, kör alakú ábrák voltak festve… Semmijét nem bírta megmozdítani, sőt, még beszélni sem tudott. Némán nézett abba az irányba, amerre az arca fordult, mikor ledobták. Fájdalmat sem érzett, csak valamiféle tompa ürességet.

Kis idő múlva aztán visszajöttek érte a fehérköpenyes emberek, és betuszkolták őt a kocsi vezetőülésébe. Karjait lazán ráhelyezték a kormányra, majd becsatolták az övét. Rémülten vette észre, hogy a kocsi előtt, mint valami sínpár, mélyedés fut, amiben minden bizonnyal a kerekeknek… egyenesen egy távoli – szemlátomást meggyötört – fal felé, melynek közepére, mint valami morbid tréfa, egy célkereszt van rajzolva. A látvány kétségbe ejtette, és szörnyű gyanúját látszott igazolni.

Hiába próbált újra megmozdulni és kiabálni, még mindig teljes cselekvésképtelenségre volt kárhoztatva. A külső szemlélő számára persze nyugodtnak tűnhetett, de valójában kétségbeesetten vergődött.

Ekkor az egyik fehérköpenyes fickó behajolt az ablakon és elfordította a kulcsot. A kocsi motorja búgva életre kelt, ő pedig egyre jobban megrémült. Már rég elvetette annak a lehetőségét, hogy ez csak valami rossz vicc. Látta, hogy ezt rajta kívül mindenki nagyon, nagyon komolyan gondolja.

Pár másodperc telt csak el, majd az autó elindult. Először csak lassan, majd egyre gyorsuló ütemben, egyenesen az egyre növekvő célkereszt felé... Mire a falhoz ért hatvan-hetven mérfölddel mehetett. Megpróbálta behunyni a szemeit, de egyszerűen nem volt képes rá…

Az autó iszonyatos erővel csapódott a falnak. A motortér alaktalanná deformálódott, ahogy az ütközés erejét részben elnyelte, részben átadta az utastérnek. A kocsi vége kissé megemelkedett, a becsapódás pillanatában, majd visszazuhant. A vezetőülésen helyet foglaló főhősünk irtózatos erővel feszült neki a biztonsági övnek, és szinte azonnal az arcába robbant a légzsák is. A feje hatalmas erővel csapódott a háttámlának, nyakának hatalmas reccsenését elnyomta a törő – zúzódó – görbülő karosszéria ezernyi hangja…

Furcsa elégedettséget érzett. Nem is volt olyan rossz. Az ijedtséget leszámítva… egészen jó volt. Mi több! Egyre dagadó, szárnyaló, könnyed érzés feszült a mellkasában, ahogy visszavonszolták társai közé. Boldogan mosolygott volna rájuk, ha képes lett volna bármiféle érzelem kifejezésére. El szerette volna nekik mondani, milyen csodálatos élményben volt része. Életének értelme vált valóra. Így érezte, és minden bizonnyal így is volt. Alig várta már a következő alkalmat, ahogy felakasztották a többi törésteszt bábu közé.

2007-11-14     19:27-19:41

Tehát, kísérleti jelleggel elindul a blog. A fő profil az eddigi és ez után megíródó írásaim közzététele, de fenntartom a jogot arra, hogy bármit ide írjak, ami eszembe jut. Ahogy ez már a blogoknál lenni szokott. Kéretik kíméletesnek lenni, vigyázni az alkotni vágyó ember lelkére, mert aztán majd jól megsértődöm és letörlöm az egészet a fenébe... :-)