„Figyelem Bűnösök! Az esti szónoklat következik! Bűnösök vagytok itt mind, s bűnötöket akár egy, akár több ember rovására követtétek el, az egész emberiség szenvedte kárát! Ezért bűneitek jóvátételéért, életetek végéig az emberiség javáért fogtok dolgozni! Legyetek erre büszkék, hiszen még nagyobb szinten kivehetitek magatokat az Emberiség Javának építéséből, mint a törvénytisztelő állampolgárok! Mikor ma este aludni tértek, gondoljatok arra, hogy holnap még jobbá, még szebbé tehetitek majd a világot, az Arra Érdemesek számára!”
A p-226-os jóvátevő bűnös nem tudta nem hallani a litánia szövegét. Képtelen volt rá az agya, hogy figyelmen kívül hagyja. Sok dologra képtelen volt még, erről gondoskodtak a sebészek. Vagy inkább hóhérok, a büntetés-végrehajtás utolsó eszközei, akik manapság már nem fejeket vágnak le, vagy kerékbe törnek, hanem megnyomnak pár gombot, hogy aztán a szuperprecíz kvantumlézer megfelelő formájúra szeletelje az elítélt agyát. A kezelés jogerős, megfellebbezhetetlen és visszafordíthatatlan.
A p226-os jóvátevő bűnös mindig ugyan arra gondolt, miután elhaltak agyában a litánia visszhangjai: „Vajon mit követtem el? Vajon mindenkinek ugyan ez jár a fejében körülöttem? Vagy esetleg csak az én műtétem volt sikertelen, hogy még mindig túl sok dolog jár a fejemben? Jóváteszem a bűnömet…”
A legtöbb heves érzelemre való képességet, agyának jelentős részeivel együtt, kivágta belőle a sebészlézer. Képes volt vágyakozni egy kicsiny szinten. És ez volt a legboldogabb érzelem, amit meghagytak számára. Sikert, boldogságot nem érezhetett. Még éjszaka álomra hajtott fejjel sem érzett igazi megnyugvást, csak annak valamiféle halvány emlékét.
Emlék…
Nem voltak emlékei. Nyomtalanul kitörlődött minden. Ott állt a gyárban, megmutatták neki, hogy mit és hogyan kell csinálnia. Ez volt a legrégebbi dolog, amire emlékezett. Nem ellenkezett, nem hibázott, nem panaszkodott. Nem is volt rá képes. Fizikailag tökéletes kondícióban volt. Erről gondoskodtak. Naponta megfelelő mennyiségűt sportolt, erősített, táplálékot vett magához. Ízeket érzett, de nem okoztak neki se örömet, se bánatot.
Esténként, a kimerítő munka után, feküdt csak a priccsén, mint a többi jóvátevő bűnös, és azon törte a fejét: „Vajon mit követtem el?” Gyakran könnyek csordultak ki a szemeiből. Borzalmas dolgokat tehetett, iszonyatos lehet, amit más emberekkel művelt. Megbánta, ezerszer is megbánta az összes bűnt, amit csak el tudott képzelni. Nem tudott túl sokat. Sőt… Nem tudott semmiféle bűnt elképzelni. Mit tehetett, amiért ide zárták. Nem vonta kétségbe a jogosságukat, ó nem! Erre sem lett volna képes. Bűnös volt, bűnhődjön csak! De bárcsak tudná… Akkor kevésbé fájna a bűnhődés. Talán…
„Figyelem Bűnösök! A reggeli szónoklat következik! Bűnösök vagytok itt mind, s bűnötöket akár egy, akár több ember rovására követtétek el, az egész emberiség szenvedte kárát! Ezért bűneitek jóvátételéért, életetek végéig az emberiség javáért fogtok dolgozni! Legyetek erre büszkék, hiszen még nagyobb szinten kivehetitek magatokat az Emberiség Javának építéséből, mint a törvénytisztelő állampolgárok! Mikor ma reggel, dolgozni indultok, gondoljatok arra, hogy ezen a napon még jobbá, még szebbé tehetitek majd a világot, az Arra Érdemesek számára!”
BÁRCSAK EMLÉKEZHETNE!
2009-08-16 21:18
