Avagy: Mit ki nem talál az ember, ha unatkozik
A középső májkrémes-ketchupos-mustáros kenyér megsértődött. Pontosabban nem is a középső volt már, hanem az egyetlen, amelyik a tányéron maradt. Tudtam miért sértődött meg, előbb elmagyarázta, de nem értettem konok dacát, amivel továbbra ragaszkodott mogorva indokához. Hisz valakinek mindig kell utolsónak lennie. Egyik testvére félbeharapva fogyott el jobb kezem és a szám közötti útvonal fordulópontjában - ő volt a második. Az első pedig már a gyomromban emésztődött, megkezdve hosszú és undorító útját…
„Miért kell neked megsértődnöd azon, hogy utolsónak maradtál? Hisz úgy sem számít. Nem érted? Megeszlek téged is, fél perc ide vagy oda…”
„Nahiszen!” – gondolta ő durcásan – „Ha te is egy 3-4 percig létező májkrémes-ketchupos-mustáros kenyér lennél neked is fontos lenne életed egyetlen értelmében a győzelem, vagy legalábbis az, hogy ne utolsó legyél a nagy versenyben!”
Megértettem őt, de már tenni nem tehettem semmit. Azon sem segíthettem, hogy elmosolyodtam a „nagy verseny” kifejezésen, amit használt. Ez plusz olaj volt a tűzre.
„Tudod, mi bosszant a legjobban?? Azon kívül, hogy most még ki is nevetsz?” – folytatta zsémbelődését, félreértelmezve arckifejezésemet – „Az, hogy te eleve így TERVEZTED, te szánt szándékkal erre KÁRHOZTATTÁL, utolsó helyre ÍTÉLTÉL!”
Dühe olyan tapintható volt, hogy szinte éreztem: mindjárt felrobban. Komolyan tartottam tőle, hogy ha megeszem bosszúja egy borzalmas gyomorrontásban fog megnyilvánulni.
„Igen… beismerem.” – hirtelen úgy éreztem, talán mégis képes leszek megbékíteni – „Viszont mi lenne ha úgy fognád fel, hogy te vagy a három testvér közül a legfinomabb? Téged kentelek a legvastagabban májkrémmel, téged borítottalak be legjobban és – nem mellékes módon – legízlésesebb módon ketchuppal és mustárral! Így bizonyos – esztétikai értelemben – te vagy az első, a legjobb, mindközül.”
Azonnal láttam, hogy megenyhül. Boldogan fogadta őszinte – és korántsem erőltetett! – magyarázatom.
2008-09-11 11:45-11:58
