Ma este is elmentem meghallgatni Vlajuska meséit az elhagyatott romok közötti látogatásairól. A romok két mérföldre keletre fekszenek városunktól, az öregember pedig párszáz méternyire él tőlük, éppen csak a bozótoson túl. Kunyhója hátsó falától pár lépést kéne csak tennünk, széthúzni a bokrok ágait és azokon túl máris megpillanthatnánk… na de ki az, aki közülünk ilyen őrültségre vállalkozna? Néha érkeznek emberek messziről, utazók, akik azért jönnek, mert hallottak a helyről és megnéznék maguknak. Mások csak a környéken járnak és hallják a történeteket. A legtöbbeknek elég egy egész város, mi több, országrész, magabiztossága, hogy NEM szabad odanézni és végül, szerencsére visszariadnak. A legtöbbnek. Akinek mégsem, azok vagy a földön fetrengve, vonagló kínok közt lehelik ki a lelküket a bozótos közelében, ahol egy pillantást vetettek arrafelé, kivájva saját szemeiket, feltépve ütőereiket, nyelveiket rongyosra harapva, bugyborékolva-üvöltve, amíg csak meg nem fulladnak, el nem véreznek, vagy valaki véget nem vet a szenvedéseiknek… Fú... Szerencsére ritkán hallani az iszonyodó sikolyaikat. Azért havonta egyszer-kétszer még megesik. Szerencsére a legtöbb Kíváncsi csak rápillant a romokra, majd – állítólag – idült vigyorral az arcán besétál közéjük és sosem látjuk őket. A Vakok nagy néha ráakadnak csontokra, ki is hozzák őket. Olyan is előfordult, hogy ékszereket talált valamelyik, amik állítólag az egyik Kíváncsi tulajdonát képezték. Persze megtarthatta őket, kinek kellenének az ilyen elátkozott dolgok? Bármit is hoznak ki onnan, az övék marad. Nem kell senkinek. Esetleg távolról jött utazóknak, de azok zömével úgyis odanéznek…
Vlajuska kunyhója is tele van Odabent talált tárgyakkal (és most hallgatósággal is). Rézedények, nyakláncok, fura alakú kavicsok, szobrok végtagjai… félve, fél szemmel pislogunk rájuk, hozzájuk érni akkor sem mernénk, ha ostorral hajtanának. Az öreg, vak remete, kinek fajtájából több tucatnyi él a környéken, épp egy különösen rémisztő részhez ér egy ezerszer – de korántsem unalomig - ismételt történetében. Épp kifelé készült volna, egy-két érdekesebb alakúnak ítélt tárggyal, amikor furcsa motoszkálást hallott a közelből (a romok közt semmilyen állat nem él meg, állításuk szerint a Vakok sosem tapasztaltak állati tevékenységet odabent.), valamiféle horkantást, közvetlenül maga mögött. Évek óta járt már oda akkor, de sosem érzett még ilyen rémületet, mint akkor. Félelmetesen jó hallása volt, megesküdött volna rá, hogy semmi sem lopózhat pár méternél közelebb hozzá, mégis a fülénél hallotta a hangot, közvetlen utána pedig kőhöz dörzsölődő mezítelen talpakat… legalább hármat… hogy ez három különböző lényé volt-e, vagy egy furcsa, különös lényé…
Egy kilencéves forma kislány – biztos, hogy szülei engedélye ellenére szökött ki estére a legnépszerűbb vak remete meséit hallgatni – rémülten kapaszkodott bele a karomba, majd csendes áhítattal sírva fakadt. Éreztem rajta azt, amit magamon is számtalanszor az évek során: a vívódást, hogy rohanna haza, bújna ágyába, vagy apa és anya közé, sosem hallva többé a rémséges történeteket… másrészt pedig a tudás olthatatlan szomja ideszögezi, és ismerni akarja a történet végét. Ami semmi különös. Ennyi a történet. Vlajuska hanyatt-homlok menekült a romok közül, hónapokig vissza sem mert menni. A sztorit más Vakok is mesélik a környéken, akik a romok közé szoktak járni. A legvalószínűbb, hogy egymásra ijesztettek rá rettentő módon… Legvalószínűbb, de miért van az, hogy mégis, bármikor hallgatom az öreg történeteit – amiket zseniális módon ad elő – mindig ugyan az az iszonyat borzolja a tarkómat? Néha egyenesen úgy érzem, annyira feláll a szőr a tarkómon, hogy szinte oroszlánsörényem van. Milyen viccesen hangzik, de az a sápadt kifejezés, ami mindenkinek az arcán ül, amikor az öreg Vlajuska mesél…
Így élnek. Szemük világától megfosztva érinthetetlenek a romok gonosz átka számára. Bejárnak, morzsákat hordanak ki. A legügyesebbek királyként élnek kunyhóikban, történeteik vagyonokat hoznak számukra. Én is, és a legtöbb városi folyton-folyvást kijárunk hozzájuk, hallgatjuk kalandjaikat amik egy olyan helyen történtek, amire ha csak egy pillantást is vetnénk, jutalmunk kínhalál, vagy esetleg valami még rosszabb lenne. Rosszul alszom esténként. Zárt ajtók és zsaluk, feleségem meleg ölelése… hiába… lelki szemeim előtt valami iszonyatos romok, melyek közt vak emberek barangolnak, iszonyatos, de dühös szörnyek tekintetétől kísérve. A tehetetlenségtől remegnek ezek a rémek, mert látásuktól megfosztva ezek az emberek érinthetetlenné váltak számukra. Épp ezért olyan csábítóak… Néha remegve ébredek valamiféle vak, de annál élénkebb rémálomból, menekülni akarok a városom közeléből is, minél messzebbre az iszonyatos romoktól. Mert a vak emberek, akik bejárnak töredékekért és mesékért kémek, a mi kémeink, és ha egyszer rájönnek, mi zajlik, ott talán az ottaniaknak elfogy a türelme és kiözönlenek… Kényszerképzet, lázálom, biztosan… De néha olyan valóságos. Néha félek látni. Félek látni azt, ami esetleg ott lehet. Keltem már arra, hogy körmeimet kis híján a szemeimbe vájtam…
Mégis folyton visszajárok Vlajuska meséit hallgatni. És a kis szőke fürtű lány, aki a karomat tépi már, vinnyogva, az én gyermekem, nem is tudom, mióta tudom… milyen szülő vagyok, hogy nem tűnt fel azonnal, ahogy beléptem, órákkal ezelőtt? Hipnózis, mágia? Mit tud ez az öreg vak ember? Varázsló nyelve van neki, lélegzetet venni is alig merünk, kisgyermektől-aggastyánig, mind-mind elhűlve hallgatjuk mik történtek odabent… Mik történtek odabent? Nem tudom… Nehéz visszaidézni bármit is abból, amit mesél. Csak a nyomasztó magány és iszonyat érzése állandó. Óvatosan megszorítom a lányom kezecskéit, ahogy az öreg befejezi a mesélést, majd egy nehéz sóhajjal és kegyes legyintéssel elbocsát minket… Mindannyian egy-egy ezüstmalgámot ejtünk kifelé menet az odakészített edénybe. Pár napon belül ismét itt leszünk, hallgatjuk a meséket. Vagy ugyan ezt a mesét…
Kilépve, sokadmagammal, karomban kíváncsi kislányommal, aki görcsösen öleli át nyakamat, úgy érzem magam, mint valami drogfüggő, aki épp most tiszta, és elhatározza, hogy le fogja tenni az anyagot… de nem… a lelkem mélyén tudom, hogy nem… De érte meg kéne tennem! Itt hagyni ezt az elátkozott várost… Szokatlan mozdulatot teszek, hátranézek, a kunyhón túl húzódó bokrokra, a romok felé. Aki látja, elszörnyed, megrendül. Azt hiszik, mindjárt odamegyek, elhúzom az ágakat és átnézek… a gondolatra is remegni kezdek az iszonyattól…
Hazaérve a kislányomat közénk fektetem. Félálomban van ő is, én is. Megkérdezi, haragszom-e. Megmondom neki, hogy nem, majd megcsókolom, átnyúlva fölötte megszorítom feleségem karját, utána összehúzom magam, végiggondolom, hogy minden ajtó és ablak zárva van-e, és megpróbálok elaludni… miközben elmémet elhagyatott, gyilkos romok kísértik.
2012.06.12. 22:14-22:53
