Az orgyilkos alig pár centiméterről fürkészte leendő áldozatának gazdagságon hízott arcát. „Tipikus mai nemesemberpofa.” – gondolta - „A háborúk hiánya megengedi az ilyenfajta selejtnek, hogy teljesen értéktelen egyénként fontos és jól fizető pozícióba kerüljenek, hogy aztán úgy zsákmányolják ki a szerencsétlen földművelőket, ahogy azt vastagbőrű képükről a soha le nem sülő bőr engedi…”
Az elmúlt egy hétben alig telt el úgy óra, hogy ne látta volna a visszataszító patkányt. Megfigyelte, kiismerte, és most eljött az ideje, hogy megölje. Ezért is választotta ezt a hivatást. Szeretett embereket ölni. Szerette kijátszani az őket őrzőket, szerette becserkészni az áldozatát, szerette művészi módon megmérgezni, leszúrni, megfojtani, eltörni a nyakát… Ésatöbbi, ésatöbbi. Már ártatlan kisgyermekként is ő volt a legjobb a bújócskában. Na meg aztán verekedni is igen jól tudott.
Két perc telt el azóta, hogy beadta az idegbénító mérget a hájpacninak. Amellett, hogy most megengedhetett magának egy kis nosztalgiát békés gyermekkoráról itt volt az ideje annak is, hogy keressen egy kis plusz pénzt ezzel a munkával. Leült hát az ágy szélére, majd pár erős rántással letépte az értékes gyűrűket a kövér, ernyedt ujjakról. Párat csúnyán ki is ficamított közben, de ez nem igazán zavarta. Máshogy nem nagyon jöttek volna le. Talán ha levágja az ujjakat, de ez most egyszerűbb volt. A ritka drágakövekkel kirakott ékszereket eltávolításuk után gyakorlott mozdulatokkal az egyik speciális bőrszütyőjének külön-külön kis zsebeibe csúsztatta. Erre azért volt szükség, hogy mozgás közben összeütődve nehogy megzörrenjenek.
Ezután lassan, módszeresen átkutatta a szobát. Azokon a helyeken, ahová már az ablakon beszűrődő halovány holdfény nem ért el, előhúzott egy kis üvegcsét, amiben két kövér bogár szunyókált békésen. Az üvegcsét megpöccintve felébresztette a két ízeltlábút, mire azok dühösen egymásnak esve lökdösni kezdték egymást, haragosan felizzó kék potrohuk pedig kiváló fényforrásként szolgált a gyakorlott éjszakai tolvaj számára.
Tízperces könnyed munkával tucatnyi értékes nyakéket, újabb gyűrűket, királyi aranytallért és pár drága gyógyszeres üvegcsét is talált. Egy egész vagyon. Vagy kettő. El is határozta, nem fogja elkérni a parasztok nehezen összekuporgatott pénzét, amit ajánlottak neki a munkáért. Nem volt kiemelkedően jólelkű típus, de az alig volt valami ehhez a tömérdek kincshez képest. És végeredményben ő is csak ember. Többé-kevésbé jó ember. A gondolat szórakoztatta. „Jó ember… nicsak, lehet, hogy még adok is ezekből a kincsekből a szerencsétlen parasztoknak…” Meg aztán, élvezte is a munkáját.
Mikor végzett, ismét odament az ágyhoz.
- Tisztában vagyok vele, hogy azóta magánál van, mióta lerángattam magáról a gyűrűit. – Suttogta egész halkan a kopaszodó fejen ülő, nagy lapátfülek egyikébe. – A méreg, amit beadtam magának meggátolja, hogy bármit is csináljon, de BIZTOS vagyok benne, hogy pattanásig feszült idegekkel fülel, és ha tehetné, ordítana a dühtől, no meg az ujjaiból sugárzó fájdalomtól.
Megöltem, majd kiraboltam magát. De csakis önmagának köszönheti, mert maga egy nagyon nagyon rossz ember. Volt. De ne higgye, hogy személyes ügy. Sokkal jobban kellett volna bánnia azokkal az emberekkel, akik magára vannak bízva, akik függenek magától… Van egy régi mondás: „Ha meg akarsz ismerni egy embert, nézd meg, hogyan bánik azokkal, akiket alacsonyabb rendűnek érez magánál.” Nos, néztem, és láttam, maga pedig megbukott a próbán.
Felegyenesedett és odasétált az ablakhoz.
- Nézze, ott van három őr a kertben, négyen vannak a földszinten is és nem voltak képesek megvédeni magát. – szólt ezúttal már félhangosan az árnyék. – Nem túl professzionális, amit most teszek, de egyszerűen semmi félnivalóm nincs magától. Maga is ezt hitte azokról az emberekről, akiket kizsákmányolt, kifosztott, megalázott, megkorbácsoltatott… és még sorolhatnám. Tudja… nem vagyok egy indulatos típus, mert úgy gondolom az önuralom az egyik olyan emberi tulajdonság, ami megkülönbözteti az igazi embereket az ostoba állatoktól. De ettől függetlenül nagy kedvem lenne keményen megkínozni magát. Nem elég kegyes az a halál, amit halni fog…
Azért remélem, hogy nagyon fél. Féljen is. Nem tudom, hisz-e valamilyen túlvilági létben, én magam nem igazán, de ha maga igen, hát nagyon ajánlom, hogy kezdjen el imádkozni megbocsáthatatlan bűnei megbocsátásáért… - gunyoros mosolya akkor sem látszott volna a kendő mögött, ami szemei kivételével az egész arcát takarta, ha világos nappal van, de hangján tisztán lehetett érezni, hogy élvezi az igazságot, amit épp szolgáltat.
- Még két dolog. Az a nő, akit tegnapelőtt, valami szánalmas indokkal megkorbácsoltatott egy akkora rubintot fog kapni, mint a kisujja perce, és azt az embert, aki olyan élvezettel korbácsolta meg, most azonnal megfojtom, amint leérkezem a kertjébe…
Ekkor az eddig – a történtek ellenére – egyenletesen lélegző nemes úr még egy utolsót szusszant, majd végérvényesen mozdulatlanná dermedt. „Úgy látszik gyenge volt a szíve. Még tíz percig bírnia kellett volna… A mérget egészséges emberre mértem ki.”
Az orgyilkos egy gyors pillantással felmérte a kertet, majd a nesztelenül leugrott a bokrok közé. Ezután várt pár percet, mire megérkezett óránkénti körútján a néhai főúr szadista mindenese. Korábbi szavait betartva komótosan megfojtotta, majd ezután fürgén távozott a háromméteres kerítésen át…
2009-03-12 21:10-22:08
