- Gyere vissza magocskám!
Kicsi szótlanul üldögélt termője kacsa mellett. Azzal játszadozott, hogy számtalan, vékony, zöld lábacskái közül egyet-egyet a puha, nedves, fekete talajba szúrt, majd picivel arrébb előbújtatta, ismét vissza a talajba… Majd egy másik lábával ugyan ezt, fölötte, keresztbe. Így fűzve össze őket, félig föld alatt, félig a fölött.
Kicsi és termője a Pim mező legszélén éldegéltek. A fiatal pim alig pár évtizedes volt, még aktív, nem földhözkötött, és nem is bágyadt, mint az idősebb pimek. Mag volt még csak, épphogy kicsírázva. Számtalan lába és tucatnyi keze vékonyan tekeregtek elő gömbölyű kis testéből, ami nem állt másból, mint egy törzsből.
- Gyere vissza magocskám!
Teremtője öt-tíz percenként megismételte a kérés-felszólítást. Nem hangokkal kommunikáltak, a pimeknek nem volt szájuk. Mégis érezték, hallották egymást és a többi közelbe tevékenykedő lényt. Ha megéheztek, táplálékukat a földből szívogatták fel, kéz illetve lábnyúlványaikkal. Vizet és ásványi anyagokat kerestek a mélyben, majd a napfényben sütkérezve lakmároztak. Pim teremtője (apja/anyja), a többi pimhez hasonlóan egy zöld kacsban élt. Ez a földhöz rögzített, szintén élő és fejlődő növénylény nem állt másból, mint egyetlen, zöld szirmokkal körülvett fülkéből, melynek bejárata (amit a „szülő” pim soha többet nem használt) a pim mező széle felé nézett.
- Gyere vissza magocskám!
Kicsi nagyon jól tudta, hogy a felszólítás semmit nem jelent. Az idősebb pimek alig-alig beszéltek és ha mégis, ezerszer képesek voltak ugyan azt a dolgot elmondani. Akár évszázadig tudtak egyetlen mondatot alkotni, hogy aztán senkivel ne osszák azt meg. Kacsaik nem álltak messze egymástól, sőt, igazából képesek is lettek volna elhagyni azokat (több méterre nyúló, egymással is összefonódó lábnyúlványaikat visszahúzni a földből és kilépni otthonaik ajtaján), de ezt sohasem tették, és alig-alig szóltak egymáshoz.
Kicsi megunván a játszadozást ügyesen felkapaszkodott teremtője kacsába, annak nagy levelein. Befurakodva a szűk ablakon szótlanul összefonódott szülőjével. Az idősebb pim karcsú volt, többé-kevésbé különálló fejjel (amit elfordítani alig-alig tudott, nem mintha próbálta volna az elmúlt párszáz évben). Eltelt öt perc… tíz… Kicsi türelmesen várt, aztán megérezte, hogy teremtője egy mosoly érzetét küldi felé, és ő is feléje nyúlt kacsaival, szorosan összefonva magát magocskájával.
Az ifjú pim nagyon élvezte ezt a nyugalmat, mégis valahogy elkedvetlenítette a gondolat, hogy egyszer ő maga is megöregszik majd és ilyen passzív lesz. Tudta, hogy a növénylényeknek ez a sorsuk, és ő maga is jóval békésebb természet volt, mint az állatlények, mégis… csak eszmeként létező szívében dac és lázongás élt (már amennyire egy pim képes az ehhez hasonló indulatos érzelmekre). Nem akarta földbe fúrni lábait és évezredekig tartó életét ilyen tespedő módon leélni. Nem volt ennyire határozott ez a gondolat ám! De rágta, mint valami gonosz hernyólény, amik a legutálatosabbak voltak számukra minden lények közül.
Hirtelen vibrálás szakította félbe elmélkedését. Egyre gyakrabban vette észre, hogy ha nagyon mélyen belemerül a gondolataiba, órák is eltelhetnek, mire felocsúdik belőlük. Kezd maga is nagy pimmé válni Nem tetszett neki a gondolat. Még kevésbé tetszett neki a vibrálás… Teremtője is hasonlóképpen érezhetett, mert másodpercek alatt kinyíltak a szemei. Azok a hatalmas, teljesen fekete szemek… Kicsi elmélázva nézegette őket, valahányszor nagyritkán láthatta. Egyszer majd neki is ilyenek lesznek. Sajátai már nem voltak fehérek, mindhárom kellemes füstszürke színben pompázott és körben úgy helyezkedtek el gömbtestén, hogy valamennyi irányban egyszerre látott. Teremtőjének viszont már csak kettő volt belőlük, előrefelé néztek… és nagyon feketék voltak.
„Olyan szépek…”
A furcsa vibrálás erősödött, megborzolva nem csak vékony kacsóikat, de teremtője jóval vastagabb, porzóit is a fején, amik úgy hullottak előre száj és orr nélküli arcába, mint valami vastag varkocsokba fonogatott hajkorona. A vibrálásban remegtek, mintha izgatott kígyók lennének. Veszély és nyugtalanság hullámzott végig az egész Pim mezőn. A kacsok mind elkezdtek bezáródni, lassan, de határozottan zárva el a pimeket az esetleges veszélyektől. Eközben külsejük megkeményedett és rövid, de hegyes tüskék türemkedtek elő belőlük, miközben csípős szagú, mérgező váladék ütött ki rajtuk. Nem voltak védtelenek…
A kacs sötétjében még ijesztőbb volt az egyre erősödő vibrálás. Ráadásul a pimek egész testükkel hallanak, így ez az érzékszervük különösen kiváló.
- Rég láttalak kicsi magom. – Kicsi észre sem vette, hogy tudatlanul is elindította magában azt a kémiai folyamatot, aminek hatására teste halvány, fluoreszkáló zöld fényt kezdett el kibocsátani.
Teremtője, bár arckifejezés nélkül, de tapintható szeretettel nézett le rá. – Nem lesz semmi baj. – A dübörgés ekkor még erősebbé vált (Kicsi szerint kiért a távolban meredező fák közül az ami okozta). Egyenesen szemből jött, feléjük, a Pim liget felé tartott. Alig látható, majd egyre erősödő vörös derengés kezdett átütni a vékony, ám annál erősebb kacs zöld falán. Azonban a vibrálással együtt egyre erősödött, mígnem már elnyomta Kicsi saját, zöld fényét.
Egyik pillanatról a másikra a vibrálás (immáron dübörgés) elérte a tetőpontját, majd halkulni kezdett, pont olyan tempóban ahogy erősödött. A vörös fény azonban szinte azonnal eltűnt.
- Elhúzott felettünk… - suttogta mentálisan Kicsi. Teremtője alig pár másodperc múlva már bólintott is. A fiatal pim rég látta őt ennyire aktívnak. Tetszett neki, a szokatlan ijesztő élmény ellenére is. Szerencsére semmi baj nem történt…
Ekkor, a halkuló vibrálás zajába egyre erősödő recsegés-ropogás vegyült. Majd néhány perc múlva megérkeztek a rémült, hitetlenkedő kiáltások a Pim mező belsejéből, pont arról, amerre a piros fény tartott...
2011. november 15. 9:07 (Frida Kahlo – Sun and Life)
