HTML

Mese a Névtelenről

2012.11.19. 20:46 {Szoky}

„Ma este igaz történetet mesélek nektek! Ezt még annó az én egyik szülőm mesélte nekem. Már nem is tudom melyikük… Tudom, a legtöbb gyermeknek elmesélik ezt a történetet a szülői, pedig úgy tudom ez sehol nincs lejegyezve. Se a történelemkönyvek, se a mesés történeteket gyűjtő kötetek nem írnak erről egy szót sem. De állítólag ha valaki nagyon figyelmesen olvassa a könyveket, apránként összeszedegetheti a darabkákat. Szeretném, ha majd ti is elmesélnétek a ti kicsijeiteknek, ha majd úgy érzitek megértek már rá. Márpedig én úgy gondolom, elég nagyon vagytok már egy ilyen tanulságos, bár nem túl kedves történethez! Ha akarjátok, utána mesélhetek nektek valami vidámabbat is!

Volt egyszer, nagyon régen egy alasai – hiába is próbálnánk tagadni, közülünk való volt sajnos. Ennek az alasainak azonban különös hatalma volt. Varázserő, ami túlszárnyalja a hétköznapi népek egyszerű képességeit. Az alsóbb népek a mi telepátiánkat, telekinetikus és prekognitív képességeinket is varázslatnak nevezik, de ez nem téveszt már meg benneteket, ugye? Szóval, neki, akinek már senki nem emlékszik a nevére, pedig állítólag gyönyörű neve volt, egészen másfajta varázsereje volt. Ki tudott törni a lelkiismeret hatalmából. Ez az erő senki számára nem lehet áhított, vagy csodálandó dolog. Ő sem szándékoltan tette. Azt mondják kicsinek ugyan olyan volt, mint mi. Te, én, az öcséd, vagy akár másik szülőd... de később, amint nőtt, növekedett, képes volt olyan dolgokat megtenni, amiket senki más nem. Hazudott a hazugság kedvéért, ellopott másoktól dolgokat, sőt, egy idő után gyilkolt is!

Ismeritek ezeket a fogalmakat, az alsóbb népeknél, akikre vigyázunk, egész gyakoriak az ilyen szörnyű dolgok. De köztünk az ilyen förtelem nem fordulhat elő! Ma már nem! Az istenek legyenek irgalmasak fajtánkhoz, nehogy még egy ilyen förtelem felbukkanjon köztünk… Összes bűnét el sem merem most mondani nektek, majd csak ha még nagyobbak és tapasztaltabbak lesztek és ti magatok is gyámkodtok majd az alsóbb népek közt, mint fiatal Őrzők. Gyanítom éjszakánként majd a szokásos rémtörténetek között szó esik majd a Névtelenről, a bűneiről és arról is, hogy imitt-amott felbukkantak hozzá hasonlóak, akik nem szolgálatra születtek, mint mi, hanem a lelkiismeret uralmán kívül élve követnek el elmondhatatlan bűnöket. De biztosíthatlak benneteket, hogy ezek a történetek csak mesék.

A Névtelen tetteit az istenek korán megelégelték. Bár sajnos nem elég korán... Rengeteg alasai esett áldozatául ármányainak és gaztetteinek, mire sikerült elkapni. Különös mágiája folyton segített neki kicsúszni az üldözői karmaiból, akik természetesen még őt sem akarták volna elpusztítani… Amikor végül sikerült elfogni egyenesen az istenek csarnokához vitték, ahol azok megbilincselték, úgy hogy még ő sem szökhetett meg. Tizenkilenc cikluson keresztül tárgyalták, hogy mi legyen a sorsa. Elpusztítani nem akarták még elmondhatatlan bűnei megtorlásaként sem. Bár bűne súlya túl nagy volt ahhoz is, hogy hosszú-hosszú élete végéig fogságban tartsák. Megszületett hát a döntés: Élni fog, mert elpusztítani nem szabad, de meg kell semmisülnie, mert élni nem élhet!

Teremtettek hát az istenek egy dimenziót, egy különleges eorát, ahol a tér végtelen, tehát szabadulni belőle nem lehet. Anyagmorzsákkal hintették meg a helyet, de olyan szűkmarkúan, hogy alig pár-milliárdnyi galaxishalmaz lett csak belőle. Végül pedig, az egyik galaxis egyik eldugott naprendszerének kicsiny bolygóján teremtettek neki élhető környezetet. Őt pedig darabokra hasították, testét és lelkét szétaprózták. Állatok és növények milliárdjait teremtették belőle, mindben tudatának és lelkének egy-egy parányi cseppjét rejtették el… Az a világ pedig az övé lett. Sőt, övé lehet az egész határtalan mindenség ezen a helyen, ha képes benépesíteni. Viszont soha nem térhet vissza hozzánk. Soha nem érhet el minket ismét. Azt mondják, azóta, hogy ezek a dolgok megtörténtek, számtalan ezredév telt el a mi világunkban, de az övében felbecsülhetetlen évmilliók… és ő, a Névtelen, azon a kicsiny bolygón, mely a hatalmas ürességben lebeg, szétdarabolt teste és lelke, azóta is próbál összekapcsolódni önmagával. Szüntelen marcangolja, tépi önmagát, állatok és növények képében. Sőt, azt mesélik egyesek… hogy az utóbbi időben sikerült kiragadnia magát az állati lét sivárságából és értelemre tett szert. Fejlődik, úgy mondják, és egyre újabb és újabb dolgokat talál önmaga kínzására, nagy igyekezetében, hogy ismét egy lehessen… Bár ezek biztosan csak mesék már. Az istenek nem hagynák. Bár talán nekik már nincs is ott hatalmuk… ha elvágtak minden szálat… De akkor hogyan lehetne ilyesmiről tudomásunk? Jajj, de ne menjünk bele felesleges spekulációkba! Amit hallanotok kellett elmondtam. Ne feledjétek, én és másik szülőtök nagyon szeretünk titeket, büszkék vagyunk rátok. Soha ilyen szörnyűség nem történhet már a Világban. Vannak dolgok, amik egyszeriek és megismételhetetlenek.

Jól emlékszem, ígértem nektek egy vidám történetet is ez utánra, ugye?”

 

2012.02.12.         19:46-20:12

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://irosdi.blog.hu/api/trackback/id/tr824915458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása