A világon kétféle ember van. Az egyikük szereti a munkáját, a másik pedig nem. Az egyik, amikor reggel felébred, és elindul, hogy teljesítse a kötelességét, azt boldogan, mosollyal az arcán teszi. A másik persze nem. Nos, Tihanyi Elemér nagyon szerette a munkáját.
A sírásói munka bizonyára nem tartozik a legkeresettebb elfoglaltságok közé. Unalmasnak, sőt, akár lelombozónak is tűnhet. A fizetés sem a legjobb. Azonban minden embernek megvan a maga bogara, mondhatni akár perverziója, így hát elkerülhetetlenül vannak a világon olyan emberek, akiknek a sírásói munka álmaik elfoglaltsága, maga a megtestesült Szent Grál a társadalom által ránk rótt feladatok közül.
Nincs annál boldogabb ember, mint az, aki azzal foglalkozhat életében, azzal keresheti a kenyerét, amit a legjobban szeret csinálni. Tihanyi Elemér szerette a munkáját. Szerette kiásni, és szerette betemetni a sírokat. Egy ilyen méretű városban pedig akadt dolga bőven, még úgy is, hogy a városnak három temetője is volt.
Abban a temetőben, amiben ő dolgozott nem is volt szükség rajta kívül más sírásóra, esetleg nagyon kivételes esetekben (ezek közé tartozik példának okáért a kora téli csúcsszezon a maga hirtelensíkos útjaival, illetve a karácsonyi öngyilkosság-dömping). Maga ásott minden sírt az úgynevezett fölső temetőben. A túlórát ugyan nem fizette meg a város, de ő nem is bánta. Ha éppen nem kellett sírokat ásni, vagy esetleg temetni, Tihanyi Elemér sétálgatott… a temetőben, természetesen.
Szerette csöndes békéjét és magasztos boldogságát. Nem volt vallásos, de amikor a csöndes sírok között sétálgatott olyan megnyugtató érzés kerítette hatalmába, mint amilyet a mélyen vallásos ember érezhet a templomban. Annyira szerette a temetőt, hogy jóformán csak aludni járt haza, de ez sem szegte kedvét soha, hisz kicsiny emeleti lakásából tökéletesen rálátott szeretettel gondozott sírkertjére.
Biztos volt benne a temető lakói épp olyan boldogak, mint ő maga, dacára annak, hogy már nem élnek. Nem örült neki, hogy a ravatalon fekvő embereknek mindig olyan komor arckifejezésük van. „Ha valaki halott, az legyen boldog halott.” Gondolta gyakran. És mint a temető gondnoka, kötelességének érezte, hogy a felügyeletére bízott néhai személyek boldogan töltsék nála az örökkévalóság azon részét, amíg ő vigyáz rájuk.
Tihanyi Elemér, a temető gondnoka, a hivatásos sírásó minden sírt kétszer ásott ki és kétszer temetett be.
Egyszer kiásta, amikor a leendő lakó meghalt, és hely kellett neki. És egyszer betemette a szertatás után.
Az után még egyszer kiásta, lehetőleg még aznap este. Ilyenkor gondoskodott arról, hogy a sírban fekvő személy hideg porhüvelyén örök időkre tükröződhessen a földöntúli boldogság.
Kedvenc kis svájci bicskájával fültől fülig húzódó mosolyt csalt az arcukra, így vigyor pompázott minden egyes tetemen, amit valaha Tihanyi Elemér, a sírásó, földelt el. Minden halottat miután boldoggá tett homlokon csókolt, így köszönt el tőle, és vett egyben végső búcsút a fönti világ nevében is. Néha szinte érezte a hűvös testekből sugárzó hálát, ezért a figyelmes gesztusért. Mintha a lélek egy parányi darabja még mindig ott élt volna bennük.
Alighanem Tihanyi Elemér volt a legboldogabb ember a Földön, mert tudta, hogy csupa boldog ember veszi őt körül.
2007-06-03 22:20
