Egy magára valamit is adó hadvezér, a csata előestéjén álruhában végigjárja a tábor, ellenőrzi az embereit, felkészültségüket, nyugalmukat, elhivatottságukat, hűségüket.
A Tábornok igenis adott magára és igen alapos embernek tartotta magát. Amikor az ütközet előtti éjjel kiosont a sátrából, roppant elégedettnek érezte magát, hogy „Lám, mennyire tisztában vagyok az ilyen alapvető dolgokkal, megteszem, amit meg kell tennem!”. Körülötte tizennyolcezer embere aludt, kártyázott, illetve állt őrt. Az ivás és a verekedés aznap estére meg volt tiltva. Többek közt ennek is utána fog nézni…
Másfél óra telt el, útja a vége felé közeledett. Azt kell mondanunk, roppant mód meg volt elégedve a dolgok állásával. Legtöbb embere aludt, aki nem, azokon is egészséges izgalom látszódott csak. Útja során egy csendes árny volt, köpenye csuklyáját a szemébe húzva láthatatlanul lapult meg a sátrak és a fák árnyékában. Azt azonban nem vette észre, hogy már egy ideje követi valaki, hasonló öltözékben…
Amikor visszaért saját sátrához, megtehette volna, hogy elől megy be, hátrahagyva köpenyét, megmutatva az őröknek, hogy ő bizony ellenőrző körúton volt… de visszás hivalkodásnak érezte volna. Épp beosonni készült a felhajtott sátorponyva alatt, azon gondolkodva, hogy végeredményben ide is kéne őrt állítania, mert mi van, ha orgyilkos oson be a táborba (persze ne legyünk paranoiásak, de hisz ő mégis egy sereg vezére, ami halála esetén menthetetlenül felbomlik), amikor fenyegető, félig suttogó hangot hallott.
- Megállni! – A hang remegett az izgatottságtól és a feszültségtől.
Megfordulva egy fiatal katonát látott, kezében kardjával, amin megcsillant a felhők közül elő-előtűnő hold fénye. A tábornok nem ismerte a fiatal közlegényt, de egy ekkora seregben ez nem volt meglepő. Bosszantotta, hogy leleplezték, ráadásul ilyen közel a célhoz… vagy már esetleg régebb óta követte? Előhúzta köpenye alól hosszú tőrét és elhatározta, hogy olyan leckét ad a legénynek, hogy holnap eszébe ne jusson elmesélni az este történéseit. „Milyen ironikus, hogy megtiltottam a verekedést ma estére, mégis én magam fogok belekeveredni.”
Némán csapott a fiú felé, tőre nem sokkal volt rövidebb a kardnál… Rövid közdelem volt. Amikor végül a fiú kardja átjárta a mellkasát, csuklyája hátracsúszott, döbbent arcát megvilágította a holdfény. A fiatal katona először iszonyodva jajdult fel, majd segítségért kiáltott, de már jöttek is az őrök, a kardcsörgés hangjára. A fiú remegve, zokogva térdelt a tábornok mellett, aki zihálva kapkodta a levegőt, karddal az oldalában. A fiatalember sápadtabb volt, mint maga a haldokló.
A Tábornok utolsó szavai ezek voltak:
- Nem tudta… a balga… azt hitte orgyilkost fog…
2012. július 1. 8:12
